virágládák

 Egy séta a délelőtti napsütésben. 

Válogatós: Halálközeli élmény

-

Fri, 26 Sep 2008 07:48:32 +0100

3415964

Sokat hallunk arról a bizonyos élményről, amit a halál közelében élünk át. Már aki. Meg aztán sokan fel sem fogják, hogy ami velük történt az valami különleges dolog. Pedig az! 

Először is azt kell kiemelnem, hogy ez a dolog csak úgy ér valamit, ha el tudjuk mesélni... 

Nekem gyermekkoromban volt ilyen érzésem. Persze akkor ezt nem fogtam fel. Csak sokkal később, amikor felnőttként hozzám nagyon közelálló valaki számolt be erről saját élményei alapján. Akkor kattant be a felismerés, hogy ezt én már "átéltem" v. áthaltam(?) egyszer... 

A dolog egy buta balesettel kezdődött. Kisgyermekként a házunk előtt, édesanyám szeme láttára elütött egy motorkerékpár. Olyan hirtelen történt a dolog, hogy szegény motoros még jó darabig gurult mire meg tudott állni. Eldobta a motort és szaladt vissza ahhoz a kis ronygcsomóhoz, aki az előbb még a szomszéd utcába indult játszani unokatastvéréhez. 

Erről csak annyit, hogy soha nem ült vissza a motorra. Pedig ahogy összerakom az eseményeket, nem is tehetett a dologról... 

Sokáig voltam kómaszerű állapotban. Igazából már minden csontom összeforrt, minden sebem begyógyult mire magamhoz tértem. Egyszer az éjszaka közepén kinyitottam a szememet, és édesanyámat követeltem. Az sem érdekelt, hogy éjszaka van, sőt az elhárítási kísérletet is meghiúsítva azonnal közöltem a telefonszámunkat-- amitől ki tudja miért, néhány szem nem maradt szárazon... 

Bele sem tudok gondolni, hogy szegény anyám mit élhetett át! Először látni a balesetet, aztán az aggódás hosszú ideig, majd az éjszaka közepén egy telefon: "- Kórház. Adom a hívót....." 

Mire gondolt vajon?    Brrrrr. . . 

De még nincs vége. Ezt a balesetet követően, az akkori koponyaalapi törés következményeként állítólag, egy év múlva egy "egyszerű" mumpsz az agyamra húzódott (most hallom ahogy néhányan fejükhöz kapnak és felkiáltanak:" Mindent értek!") és agyhártya gyulladást okozott. 

Na ez sem volt egy egyszerű eset! Orvos, mentő, kórház..... 

És akkor történt, hogy egyik vizsgálatról a másikra hordoztak, közben voltak "holtidők", de szó szerint. Néhányszor visszatérő "álom" volt, hogy egy nagy mezőn "úszom". Nem tudom pontosabban körülírni, csak úgy, hogy minden olyan semleges, olyan síma, olyan hullámzóan gyönyörű volt. A ragyogó világosságban, a semmiben úsztam, s egyszer csak kiemelkedtem ebből a síkból. Felülről láttam mindent. Azt láttam, ahogyan egy ajtó előtt egy fehér köpenyes bácsi fölémhajol, pofozgat... Láttam és nem értettem, hogy hogyan láthatom. És ha látom, miért nem érzem? 

Aztán a következő pillanatban magamhoz tértem. Valahogy csak elém kanyarodott a valóság. Éreztem a bácsi kezét (nem is pofozott, csak símogatta a fejemet) és az nagyon megnyugtató volt. 

Később még többször jártam "odafenn". Egyre magasabbról, egyre többet láttam. Olyan dolgokat is, ami már nem is azon a folyosón történt. Láttam ahogyan sürögnek- forognak a mentősök az udvaron, embereket láttam jönni-menni- várakozni.... És megint a valóság. 

Olyan szép álom volt! Minden alkalommal nagyon sajnáltam, hogy fel kell ébrednem belőle. 

Később tudtam meg, hogy akkor és ott nagyon közel volt a halál... 

Sokat gondolkoztam mielőtt ezt leírtam. Szinte hallom a realista szkeptikus megjegyzéseket. De végül is nem érdekel. 

Ez volt, s hál' Istennek soha nem kerültem mégegyszer ilyen helyzetbe! 

Azóta "csak" álmodni szoktam. Mint minden rendes ember. Éjszakánként. És érdekes, de én mindig csak szépeket álmodom. Kiváltság ez. Élek vele és örülök neki. 

De elgondolkoztató, hogy tulajdonképpen az ember egész élete "egy halál közeli élmény"... 

 

Válogatós: Meghatározó élmény

Wed, 24 Sep 2008 15:12:27 +0100

Az előbb favágás közben eszembe jutott egy régi szép történet.
Nemrégen Valaki megkérdezte tőlem, hogy soha nem voltak öngyilkos gondolataim?
Hát dehogynem!
Volt egyszer, hol nem volt, én is fiatal voltam még akkoriban, volt egy leány! Igen EGY leány!
Ő volt nekem a minden. Fiatal életem legfelemelőbb érzésével ajándékozott meg. Lehettem vagy tíz éves amikor megismertem. Attól kezdve négy évig levegőt sem vettem úgy, hogy ne áldottam volna Istent, amiért adta Őt nekem!
Ez volt az igaz szerelem maga. Nem láttam, nem hallottam, csak imádtam rendületlenül.
És nem vettem észre gyermeki mivoltomban, hogy Ő hamarabb serdül hamarabb fejlődik, hamarabb válik NŐ-vé, mint én férfivá.
S egy szép napon odaadta szűzességét egy nagyon "jó" barátomnak....
Akkoriban a fertődi E. kastélyba jártam iskolába. A technikum első évét fejeztem be éppen, s rövid hazatávozás után a rendes évi gyakorlatra tértem vissza a kollégiumba.
Ezen a hazatávozáson történt a nagy tragédia.
De akkora volt, hogy egyszerűen nem bírtam vele. Nem tudtam sem megérteni, sem felfogni, hogy hogyan eshetett ez meg velem! Még inkább vele...
Az első gyakorlati nap után, egész napos lázas gondolkodást követően arra jutottam, hogy az én életemnek immár semmi értelme sincsen!
Nics és punktum!
Nem láttam semmi más megoldást, mint eldobni zsenge életemet.
Elhatároztam, hogy felmászom a kastély tetejére, és onnan a mélybe vetem magam!
Nosza az elhatározást tettek követték ahogy illik.
Már régen kilestük a fiúkkal, hogy van egy alagút féle a kastély alatt, ahonnan fel lehet menni az (akkor még minden forgalomtól a háború óta elzárt) emeletre.
El is indultam hát. Lemásztam egy aknába, ahonnan ki tudja hogyan, a szenespincék mellett egy ajtón át egy csigalépcsőn jutottam az első szintre. Kísérteties érzés volt olyan termekben barangolni, melyekben 1945 óta senki sem járt.
Sok centis finom por lepett mindent. Még ott álltak a bútorok maradványai, a mennyezeti freskók is többé kevésbé (golyóütötte nyomokkal ékesítve) még jól látszottak.
És én, csak mentem rendületlenül a végzetem felé. Az pedig a tetőn várt rám.
Újabb rejtekajtón keresztül újabb lépcső, majd újabb emelet. Ott egy hatalmas terembe jutottam, ahol szovjet "barátaink" annak idején lovaikat tartották. Ennek nyomai még elevenen látszottak a folyosón, a teremben és a teherliften is, melyen szegény párákat  szállították.
És ott volt a kijárat a tetőre!
Mindent százszor átgondoltam. Hogy hogyan fogok leugrani, hogyan fogom magamat jól megölni, hogy hogyan találják meg zsebemben a búcsúlevelet, melyből kiderül minden ármány ami engem erre a tettre sarkallt!
Elképzeltem T.Zs-t, szerelmem elérhetetlenné vált tárgyát, amint talpig feketében évekig gyászol majd....
Már-már majdnem meg is sajnáltam szegényt a rá váró elviselhetetlen fájdalmak és lelkiismeret furdalás miatt, amikor...
Amikor hangokra lettem figyelmes valahonnan a közelből!
Leányhangok voltak. Pont ilyennek képzeltem az angyalok hangját... akikkel ugye hamarosan ismerkedni készültem odaát...
Előrébb léptem tehát, hogy a hangok eredetét kikutassam még utoljára....
És alattam, egy szinttel lejjebb (lépcsőzetes volt a tető is) egy csapat gyönyörű leányt pillantottam meg--- anyaszült meztelenül, édesen csicseregve napoztatták üde testüket a tanárnénijükkel együtt... aki szintén nem a múmiák közül való volt.....
Csak álltam  (minden értelemben) mint a cövek. Elfelejtettem már régen jövetelem célját! Elfelejtettem egy pillanat alatt a nagy szerelmi bánatot, T.Zs.-t és minden rosszat!
Mi az, hogy EGY leány? Dehogy egy! Mennyi van még!!! És milyen gyönyörűek!!!!
 
És újra volt értelme a világnak. Lefelé siettemben zavart a rengeteg kosz, amint minduntalan  szóródott rám, zavart a rengeteg pókháló (Érdekes! Felfelé jövet ezek még nem is voltak itt!)
Alig vártam, hogy leérjek!
És alig vártam a vacsorát--ahol ismét találkozhattam ezekkel az életmentő gyönyörű, ártatlan szépségekkel!
Azóta sem tudják, hogy lényükkel életet mentettek! Nem is akármilyen életet! Az enyémet!
Meghatározó élmény volt.
Később, ha nagy volt a bánatom, egyetlen bevált megoldásként mindig vígaszt találtam az éppen hozzám legközelebb álló NŐ-nél-
(na ezt a közelséget azért átvitt értelemben gondoltam ám!)
Köszönöm Nektek asszonyok és lányok! Mit? Hát mindent. Mindent Nektek köszönhetek!
 
Szóval ez volt az én kis mesém.
Oly régen volt, hogy talán igaz sem voilt!
Ki nem hiszi járjon utána! (de ne a google-n ám! Ott ilyen mese nincsen. Ezt biztosan tudom egy Nő-től...)
 

Kubikban

A nap még magasan járt a koranyári égen amikor elindultunk. Cél nélkül bolyongtunk. Tulajdonképpen mindegy volt hol, merre járunk. Együtt voltunk. És csak ez volt fontos akkor. Az utcátok végén nem akaródzott elkanyarodni, ezért úttalan utakon folytattuk a csavargást. Hol kezedet, hol derekadat fogtam, és nem tudtam betelni veled. Emlékszem, már akkor is sokat beszéltem. Talán zavaromban, s azért is mert Te csak ritkán szóltál. Csak meséltem, meséltem, és te mosolyogtál. Mire magamhoz tértem már túl voltunk a nagy ölelésen. Boldogan feküdtem a letaposott fűben, és a magasban keringő fecskéket bámultam egy fűszálat rágcsálva élvezettel. Hozzám bújtál szerelmesen, és én hatalmasnak éreztem magamat ettől, mint azóta is mindig. Aztán a mellettünk elsuhanó vonatban utazók felé tártam gyönyörű melleidet egy hirtelen ötlettől megszédülve, s a fűben ide-oda gurulva nevettünk sokáig. Észre sem vettük, hogy mikor esteledett ránk. Közelebb húzódtál, s én rád terítettem a pulóveremet. Nem fáztam. Csókjaiddal táplált szerelem fűtött. Csak amikor hazaindultunk vettük észre, hogy körülöttünk a fűszálakon hatalmas vízcseppek gyűltek. Harmattal mostam meg gyönyörű arcodat, s szemed csillogása azóta mindenhová elkísér. Később szüleid ablaka alatt és a ház mellett nem tudtunk elszakadni egymástól. Csak amikor hajnalodott. Kiskaputok csattanása után még hallgattam lépteidet. A csillagokat néztem, és arra gondoltam, hogy száguldva zuhanok a nagy semmibe egyre távolabb tőled. Két macska násztánca térített magamhoz. Leültem a fal tövébe ami mögött aludtál, és hosszan tanulmányoztam a cicák szerelmi játszadozását. A beteljesülésért szurkoltam. Hadd legyenek ők is boldogok! Távolban egy kutya ugatott fel, kicsit később egy másik valamivel közelebb. A harmadikat már nem vártam meg. Reggel volt, az emberek munkába indultak, nem ülhettem ott tovább. Talán délig aludtam ezután. A macskákról álmodtam, és Te is ott keringtél velem szemembe mosolyogva, könnyű selyemruhád lebbent a szélben, de én hiába kaptam utána. Párnámat ölelve ébredtem, és semmit sem értettem az egészből. Csak boldog voltam. Nagyon.

Ígéretek

Azt ígérték, ha nagy leszek, mindent  érteni fogok.

És azt is, hogy az jó lesz nekem.

Meg azt még, hogy ha jó leszek, szeretnek majd az emberek.

Én azt, hogy az nekik is jó lesz.

Aztán azt ígérték, az idő majd segít.

S Te azt, hogy örökké velem maradsz.

Az idő nem létezik, így segíteni sem tud,

CsakTe tartottad meg szavadat...

Válogatós: Perverz

 Fiatalember! Felsegítene? - kérdezte egy derékban hajlott nénike egy harmincas jóképű utastársát a 4-6-os villamos előtt.
- Természetesen! - válaszolta az ifjú. Mire a nénike: - És ha nem kérem? - s szeme huncut mosolyra húzódot.
- Akkor is! - nevetett vissza a fiú, miközben karon ragadta a nénit, és könnyedén feltette a villamosra, majd utána lépett ő is.
- Nem perverz maga egy kicsit? - kárdezte a mami még mindig nevetve.
- Nem! Hová gondol szép hölgy?
- Kár! - mondta a néni. miközben hálásan megsimogatta a férfi kezét.
Néztem őket. Boldognak, és vidámnak tűntek. Az volt az érzésem, hogy régen ismerik egymást, s mi, a többi utas, csak a pukkasztandó polgárok szerepét játszottuk a történetben.
Mindegy! Akárhogy is, valami vidámság átragadt a körülöttünk állókra is.
A Jászai Mari (azelőtt Krippel Mária) téren szálltak le, és egymásba karolva, nevetgélve sétáltak tovább.
- Vidáman még az élet is könnyebb. - mondta egy idősebb úr a hátam mögött. Hátranéztem. Mosolygott.
Ő is.

Nőnapra

Ma van az a nap amit családomban sokáig csak kommunista ünnepnek tekintettünk. Aztán lassan gyökeret vert. Talán édesanyám ma már nem utasítja vissza a virtuális virágokat sem...
Szóval ma, a nagy nemzetközi NŐNAPON még több szeretettel gondolok rátok lányok, és asszonyok. Kicsik, és nagyok, fiatalok, és kevésbé fiatalok, szépek, - és szépek (!) Mert csúnya nő nincs is. (Ezt mondogatta egy barátom. Aztán hozzátette még, hogy: "Azt hiszem".)
De én ma ezt tudom!
Sok boldogságot kívánok nektek NŐK!
Ha csak egy picit visszaadhatnék abból amit tőletek kaptam életem folyamán, már akkor is bőkezűen osztogathatnék!
Nincs a világon annyi virág amennyit ma széjjel ne tudnék osztogatni köztetek. Szóval inkább el sem kezdem na!
Köszönettel, hálával, és szeretettel gondolok rátok! Minden nőnemű rokonomra, barátomra, ismerős, és ismeretlen gyönyörűségre, korra való tekintet nélkül! (Bizonyos esetekben a nemre, jobb esetekben az igenre való tekintettel)

A gyerek

Álmos szemekkel, tüske haja ellenére kicsit borzasan állt meg az ajtóban. Szemmel láthatóan nem ébredt még fel igazán. Körül sem nézett. Szerintem engem nem is látott meg, csak valami sokadik érzékével "tudta", hogy ott vagyok, és "rendelkezésre állok" - ülök -
- Éhes vagyok! - köszönt elhaló hangon, majd nagyot ásított.
- Neked is jó reggelt kívánok!
Csak nézett, de most már talán rám. - Nutellás kenyér...
Aztán csak tömte magába a falatokat, s én közben azon gondolkoztam, hogy levegőt mikor vesz? Nagy szusszanással ért a végére. Amúgy józsefatillásan ("A bögrét két kezébe fogta") csillapította a szomját.
- Jaj de finom ez a tea! - sóhajtotta közben. - Ez az amit a boltban vettünk? - kérdezte.
- Nem. Ez az amit Majd a nyúl fog hozni egy vasárnap hajnalán, és két traktor, és egy űrkabin közé dugja majd el a harmatos fűben egy beton járdakő alá...
Úgy láttam, erre felébredt.
- Megyek tusolni! - kiáltotta a lépcsőfordulóból, s a"lódobogás" után már csak a vízcsobogás hangjai törték a csendet otthonosan.
Odakint közben reggel lett. A szomorú, szürke időben a kerékpáromat láttam a betonon feküdni. Kicsit arrébbvitorlázott az éjjeli szélben.
Kidobom ezt a kerékpártakarónaknevezettizétrögtönmingyááá a kukába...!

Bicikli

Tavasz van, ezért kiköltöztettem az udvarra. Bármikor szükség lehet rá. De tető alá állítani nehézkes, ezért más megoldást találtam ki neki. Vettem egy "Kerékpártakaró" névre hallgató valamit. Boldogan terítettem rá, de sajnos azt kell mondjam, ez is csak egy újabb lehúzás. Semmi haszna ugyanis. Az első szellő leemeli róla. Ha meg lekötözöm akkor rögtön kiszakad a vékony anyag valahol. Az enyém egyből több helyen is. Most ott árválkodik szegény bringa, és nem érti, hogy miért van takarásban.

Persze ahogy letörölgettem, és letakartam, azonnal kisütött a Nap. Hét ágra. Ha másra nem, erre jó volt a nagyberuházás.

Moderáljak?

Sajnálattal közlöm, hogy a jövőben minden hozzászólást törölni fogok amit valaki névtelenül, elérhetőségei megjelölése nélkül helyez el a blogomon. Saját szemetét helyezze el mindenki a saját otthonában! Ha továbbra is érkeznek ilyen kéretlen üzenetek, akkor moderálni leszek kénytelen. Ha ezután is tapasztalom a szándékot, akkor más megoldáshoz folyamodom. Remélem, erre nem lesz szükség!
Továbbra is mindenkinek a véleményét szívesen látom, aki személyének megjelölésével vállalja is azt.
Nem szeretem a sunyiságot. Még mindig nem. Ha valakinek csak erre futja, lője főbe magát!

Lüktetés

Egész életünk lüktetésből, impulzusok váltakozásából áll. Egyszer fent, egyszer lent. Aztán egyszer meg sehol. És ezek az impulzusok a világ minden létező porcikájában megfigyelhetők. Tárgyakban, élőlényekben, gondolatokban,

Nénike

A ház előtt ül. A kispadon. Kilencvennél is több évének minden bölcsességével a világot szemléli. A világ egy cica képében tündököl előtte. Odabújik a lábához, hátát felgörbíti, és hosszan dörgölődzik.

A nénike megigazítja orrán az okulárét, majd bütykös, aszott kezébe fogja a kiscica pofiját. Másik kezével végigcirógatja a hátát.

- Te meg ki vagy? - kérdi. De tekintete nem a cicát pásztázza. Valahol nagy messzeségben a tájat kutatja.

- Hogy kerülsz ide? - faggatja kedvesen.

- Menj szépen tovább! Itt nem sok mulatság várna rád. - motyogja alig hallhatóan.

De a kiscica mit sem törődve az intelmekkel egy hirtelen elhatározástól vezérelve a nénike ölébe szökken. Meggyúrja a kopott kötőt, megfordul néhányszor, majd kényelmesen elhelyezkedik. Egy pillanat múlva már édesen alszik.

Nénike egy darabig még simogatja, majd egyik kezével puhán betakarja a kis jószágot, mintha csak a hideg fuvallattól védené.

De továbbra is a messzeséget fürkészi. Csak már nincs egyedül.

És ettől valami kis mosolyféle jelenik meg a szeme sarkában.

 

Válogatás: Suba

Tue, 16 Jun 2009 12:42:48 +0100

4124546

Suba a subához, guba a gubához. Ezt mondogatta mindig Nagyapa. És ezt nagyon komolyan értette mind barátságra, mind párkapcsolatra. Azt mondta, hogy ha nem egy társadalmi rétegből, nem egy kultúrából, nem azonos műveltségi területről jönnek össze emberek, akkor előbb utóbb a magát kevesebbre tartó uralkodni kezd a másikon. Tehát azt ajánlotta, hogy minden kialakuló kapcsolatba csak hatalmas önvizsgálat után vágjunk bele. Sokáig nem értettem egyet vele...

venember

Töprengőnek szeretettel. Egy régebbi örökérvényű

Bejött az ajtón, és úgy megállt egyhelyben, mint ha soha onnan el nem akart volna mozdulni. Halk de erőszakosan nyomuló stílusban egyszuszra zúdította rám javaslatát, miszerint ebben a kilátástalan és rettenetesen szörnyű világban, amikor mindenféle jelentékteleln csoportok gyűjtik kopogtató céduláikat jelöltjeiknek, már igazából csak egyetlen tiszta és csalhatatlan lehetőségünk maradt: JÉZUSKRISZTUS!

Na itt szakítottam félbe élvezetes előadását:

- Melyik körzetben indul? Neki adnám a kopogtató...

- Mit akar? - kérdezett közbe olyan arccal, mint aki rohadtalmába harapott.

- Á! Én nem akarok semmit. Csak szeretnék. Ha lehetne, szárított tengerimalac agyvelejével töltött olajbogyót szeretnék rágcsálni naphosszat, miközben jótestű maláj szüzek cirógatnák kopasz fejemet balkáni fácánok valagából kirángatott hosszú, és finom erezetű tollakkal. - válaszoltam igyekezetem szerint rezzenéstelen arccal, bár színváltozását figyelve igazán nehéz volt ennyi baromságot összehordanom röhögés nélkül.

Nagyon határozottan ment ki az ajtón. Aztán távozóban még felnézett a cégtáblára. Gondolom azért, hogy jól megjegyezze magának, nehogy mégegyszer betévedjen hozzám!

Istenem! (azaz Jézusom!) De jó lenne, ha ezt a címet terjesztené köreiben!

Régen volt háború

Úgy látszik, túl régen volt a világháború. Akik még élnek a túlélők közül, már semmi beleszólásuk nincs a világ dolgaiba. Kiöregedtek. És korunk modern világában nem az "öregek tanácsa" a döntő, hanem a fiatal hataloméhes politikusoké. Ők viszont nem tudják tapasztalatból, hogy egy világháborúnak nincs igazi győztese. Csak vesztesek vannak. 

Ma amikor megint minden együtt áll egy újabb világégés kipattanásához, egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezében van a gyeplő. És nem egy gyeplő van. Van a gazdasági, (ez mozgat mindent) a politikai, (ezt néhány őrült bitorolja) és van a földrajzi, ( nem lehet sokáig tartani egy mongol területet nyolcmillió lakosnak amikor a szomszédban annyian szoronganak, hogy vigyázzállásban alszanak az emberek, és akkor sem rogynak össze. Egyszerűen nincs hozzá elég területük.

Ha az utolsó nagy háború nem olyan régen lett volna, talán minden ország vigyázna, nehogy...

De így, hogy minden "vezető hatalom" úgy akarja a világ újrafelosztását, hogy neki baja sem eshet, így veszélyben vagyunk.

Példázza ezt most legújabban az ukrán- orosz pofozkodás.  A szomszédunkban... És vezetőink nem nyilatkoznak. Kussolnak. Tele zsebbel...

Úgy látszik túl régen volt a világháború...

Manócska

Sütöttem egy manót. 

Recept:

Végy 40 dkg. lisztet,

20 dkg. vajat (NEM MARGARINT!!!)

két tojást,

Egy citrom lereszelt héját. csipet sót

mézet (kb. három evőkanálnyit)

egy sütőport,

1 kiskanál porcukrot

A lisztet a hozzávalókkal (a tojásokból egy sárgáját félreteszünk a kenéshez) összegyúrom, majd kilisztezett deszkán kinyújtom. Tetszőleges formára alakítom, majd a kidomborodó részeket megkenem a porcukorral kikevert tojássárgájával.

150- fokon légkeverés mellett kb. húsz perc alatt színesre sütöm.

Amikor egészen kihűlt, akkor vagy a falra akasztom elrettentő példának, hogy így jár minden manó aki a dolgomba beleüti az orrát, vagy tálalom a gyerekeknek.

És nézem ahogyan tömik magukba.

A többi recept ITT:

Válogatós. Néni

Néni a szomszédból. Bejön, lerogy a székre, és nagyon szomorú.

- Mi baj néni? - kérdem. Rám sem néz, csak valahová a távolba mered miközben válaszol.
- Az unokám! Ellopta a pénzemet! -  És csak ül magába roskadva a nagy teher alatt. Látszik, hogy sehogyan sem érti, hogyan történhetett ez meg vele.
- Pedig olyan jó fiú volt. Szinte én neveltem! És most, amikor a lakásomat felújították, hát nem elvitte az összes pénzemet? Más nem lehetett, mert senki nem tudta, hol tartom.
Odakint egy mentő rohan az utcán szirénázva. Néni föl sem veszi. Vagy megszokta már ezt a hangot, vagy el sem jut az agyáig nagy bánatában.
- Aztán sokat? - kérdeztem, csak hogy elüssem a csendet.
- Mindet. Nekem az sok. Most itt állok egy fillér nélkül. Mi lesz velem? - és egyre görnyedtebben ül a széken.
Akkor már nagyon sajnálom szegényt. Mert tényleg! Milyen dolog meglopni a kezet aki enni adott, aki felnevelt? Meg egyáltalán. Milyen dolog lopni?!!!
Néni szipogni kezd. Tétován kutat zsebkendő után otthonkája zsebében. És talál. Orrához emeli, de a mozdulat elakad. Nem zsebkendőt talált! Pénzt.. Sok-sok papírpénzt. Az összes pénzét, amit a munkások elől a zsebébe rejtett...
Ó szegény gyerek! - kiált fel! - És én még meggyanúsítottam! Pedig higgye meg fiam, ez a világ legjobb unokája!
Odakint még a nap is mosolyogni kezd a dolgok ilyetén fordulatára. Néni boldogan siet át az autótengeren keresztül. Siet telefonálni. Közölni a jóhírt.   És talán bocsánatot kérni a világ legjobb unokájától, aki éppen most újjíttatta fel a lakását nagyanyjának.

Ulla Popken

Ráállítottak a mázsára a diabetes gondozóban. Szegény mázsa! Most azon töröm a fejem, hogy vagy lefogyok, vagy nyitok egy Ulla Popken mintájú férfidivat láncot. Csak, hogy magamnak is tudjak jó cuccokat szerezni...

Cukrom cukrom mondd meg nékem!

Ki a leghülyébb e vidéken?

Hát sajnos nem a Hófehérke, az biztos. Hosszú ideje abban a hitben éltem, hogy rendben van az egészségem. Aztán elfogyott a "csíkom" amivel a cukromat mértem. Kibontottam egy új dobozt, hozzá állítottam a műszert, és akkor vettem észre, hogy előzőleg nem jól volt beállítva. Azaz sehogysem volt beállítva.

Most meg az értékek az egekben, kezdhetek diétázni, ami eddig nem volt jellemző rám. Nyugodt voltam, mert a mérések szerint...

Hej cukrom, cukrom!

Egy óceánparti Ferences rendi kolostor

Ha valaki eljut az Atlanti Óceán partjára Írország északi területén, az feltétlenül látogasson el ide
Csodálatos kertek, gyönyörűen karbantartott kolostorépület, csend, béke, nyugalom, és az Óceán közelsége biztosítják a lelki béke megújulását, megerősödését.
A látogatókat nyitott kapuk fogadják. A templom meglepően nagy, és rengeteg hívő egyidejű befogadására alkalmas. Modern épület, modern technika. ( Fűtés, világítás, hangtechnika stb.) És mindez frissen felújítva. Gyönyörű!
Néhány fotó a kolostorról, és környékéről, a kertek hangulatáról, s a februári óceáni fürdőzőkről:

(Kattints az első képre, és nézd végig nagyban!)

 Nem szellemek, szobrok...

 Szörfözők  hullámokon

 Szörfösök 

 Fürdőzők. (február!)

Gondos gondozó

Na akkor számoljunk!- kiabálta a gondozónő, és kezébe vette a kütyüt. A néni ráemelte a tekintetét, és megkérdezte: - Kire haragszik kedvesem?
- ?
- Csak mert, hogy kiabál. Az én fülemnek nincs semmi baja.
A gondozónő kicsit még számolt magában, majd nem reagált a kérdésre.
- Volt kétszer három óra. Az ezerkétzázával: hétezerkettő. (Néni azon gondolkodott, hogy szóljon-e, hogy ebből az első alkalom csak a megbeszélés volt, hogy mi lesz a feladata, mit vállal, és mennyiért.)
- Aztán a benzinpénz, az ... és makogott még valami érthetetlent, majd ismét felnézett.
- És még ott van a kilométerpénz is.
A néni erre fölkapta a fejét. - Hát az nem azonos a benzinpénzzel?
- Hová gondol néni? Az a kocsikopás ára. - Nos a néni nem éppen erre gondolt. Arra gondolt, hogy ezzel a gondozónővel nem egymást keresték, az biztos!
- Összesen kilencezer-hatszáz Forint lesz! - Úgy állt fel, hogy a néninek alkalma sem volt további eszmecserére.
- Most, hogy ezt megbeszéltük, majd jövök a pénzért a megbeszélt időben. - mondta a gondozónő, és ment a dolgára.

Hát nem is tudom! Nekem egy ilyen beszélgetés után viszketne a tenyerem. De legalábbis azzal várnám a pénzéért érkező "gondozónőt", hogy:
- Na akkor számoljunk! Volt a kertkapu kilincskopása, a járdahasználat, a lépcső, a padlók stb. kopása. Ott van még az elhasznált villanyáram díja, a porszívó kopása, a zajártalom által okozott nem vagyoni kár, stb.stb.  - Még én is makognék valamit, majd kitenném a pénzt az asztalra:
- Az összesen négyezer-hatszáz Ft. Kilencezer-hatszáz, mínusz a négyezer-hatszáz, az összesen:
ITT VAN AZ ÖTEZRE KEDVESEM, ÉS KÖSZÖNÖM, HOGY ITT JÁRT. MAJD ÉRTESÍTEM, HA SZÜKSÉGEM LESZ A MUNKÁJÁRA.
De a néni nem ilyen. Ő nem vitatkozik, nem harcol. Kilencven fölött az ember már nem olyan harcias. Ő fizet. És talán ez az amit kihasználnak az ilyen odaadó gondozónők.

Tükröm tükröm

Nem szoktam filmajánlót írni. Ez sem az.
De nem bírom magamban tartani a véleményemet róla.
Tegnap együtt néztem meg a Hófehérke Julia Robertses változatát olyan emberekkel, akik maguk is a másság, és a "sérültség" fogalmával élnek együtt. Előrebocsájtom: nekem nagyon tetszett a film. A rengeteg lehúzó, fanyalgó vélemény ellenére.  Olyan fokon agyament, hogy az már szép!
A törpék igazi kisemberek, akik bizony nem a bányában dolgoznak, hanem kőkemény útonállók akik (esélykiegyenlítés) gólyalábon fosztogatják a népet. Zseniálisan! Persze Hófehérkét megismerve a fosztogatás azonnal a nemes célok elérésére koncentrálódik. Amikor éppen nem a fosztogatással vannak elfoglalva, akkor ugyanolyan átlagemberek mint bárki. Mint a valóságban is. Hófehérke tökéletesen jellegtelen személyiség. A királynő zseniális! Sokszor minden smink nélkül, J.R. igazi arcát mutatva, meglepően szimpatikus "öreglány" hatalmas kosztümökben. Szóval olyan formabontó, megosztó a dolog.
Ebben a filmben pont az a jó, hogy a néző nem ér rá a mássággal foglalkozni, vagy ha igen, akkor az pont a pozitív vonásokra tereli a figyelmet.
A történet persze ugyanolyan nyálbafulladóan bugyuta mint az eredeti, de éppen ezért szeretnivaló. Nagyon jó paródia.
Miközben a filmet néztük, figyeltem az arcokat. Mindenki egyformán, önfeledten mulatott. A poénok ültek, az idő múlott, tehát minden a helyére került tegnap délután.

http://www.port.hu/tukrom,_tukrom_mirror_mirror/pls/w/films.film_page?i_film_id=126167

"Mű"korcsolya

Csak nem tudok napirendre térni a "műkorcsolya" mint sport fölött. Ráadásul olimpiai sportágak között..

Valamikor a görögök az élet területéről válogatták össze azokat a tevékenységeket amikben megméretkezhettek, összemérhették tudásukat. És ez a tudás nem csak a fizikai tudást jelentette, mert például "sportág" volt a művészet, költészet is a birkózás, futás, és a többi képességpróba között. Mondom: az élet területéről... De milyen életszerű kép jut eszembe mondjuk a műkorcsolya láttán?

(Azt már meg sem merem kérdezni, hogy milyen az igazi ha ez a MŰ?)

Tehát munkába indul az a fejletlenmelletlen leányka egy hideg téli reggelen (és nyáron?) Beöltözik hát egy bugyinak sem nevezhető tangába, egy pólóba, vagy hálóingbe, teletűzdeli a kompozíciót strasszokkal, rafinált kesztyűt is húz hozzá ami könyéken felül is takar valamelyest, majd előbb felcsatolja a korcsolyáját, majd arra ráhúz egy harisnyát (mint a Superman aki kívül hordja a gatyát) s ettől olyanná válik a látvány, mint ha egy hattyú közeledne muraközi csüddel vizilólábakon. Ezután kitárja a bejárati ajtót amit ebben az esetben kijáratiként fog használni, kezeit az égnek emeli, felnéz, nagyot sóhajt mint aki szerelmes a folyosó mennyezetébe, aztán halk, majd egyre erősödő, a jelenséghez egyáltalán nem illő kísérőzene mellett kilép az útra, (akarom mondani jégre) és munkába siet. Minden lámpaoszlopot megkerül, ahol azt már kitörte egy autó ott piruettet csinál, a gyalogátkelőknél dupla, majd tripla Axeleket, Salhoffokat, és fene tudja miket nem ugrik.  Majd mikor felkel, leporolja a bugyikáját, s eleinte zavartan, majd egyre magabiztosabban folytatja útját. Nem akarom részletezni, de ennek az élettől ellesett pillanatnak a főnöke vet véget azzal, hogy a nyakába ugrik, öleli-csókolja, és együtt várják az óriásplakátokon megjelenő pontszámokat lihegve, boldogan. De a pontszámok nem akarnak megjelenni. Ott csak a C.Ö.F. hirdetése látható amint egy hosszú nyelvet tesznek éppen a király feneke alá, hogy az meg ne fázzon ebben a hideg téli időben a nagy mutatvány csodálása közben.  És akkor a király feláll, majd néhányszor elegánsan összeüti a tenyerét, mire kitör az ováció, mindenki tombolva ünnepli a fejletlenmelletlen leánykát, és annak felejthetetlen teljesítményét.

Nos körülbelül ekkora csodának kellett valahol valamikor történnie, hogy ez a hétköznapi tevékenység bekerült az olimpiai számok közé.

De erős a gyanúm, hogy ez már nem a görögök bűne.

Válogatós: Biblia

Soha nem értettem azokat, akiknek a szájába kellett rágni, hogy mit hogyan kell értelmezni.

Pl. a közös bibliatanulmányozást "lelkipásztorommal" olyan fokú átverésnek érzem, hogy az már fáj.

Mert engem tényleg vallásos neveltetésben részesítettek. Bevezettek a vallásba. Többször is végigjártam a hittant. Rajongtam azért a karizmatikus emberért, aki rányitotta elmémet Isten, vallás, egyház, hit, és az önáltatás kérdéseire.

Nem próbált megmagyarázni semmit. Nem próbált előre betanult sémákat puffogtatni. Nem próbált meg uniformizálni minket. Ő csak kérdéseket vetett fel, s őszintén érdekelte a véleményünk. Nem tudtunk olyan baromságot mondani mi kiábrándította volna. Olyankor valami olyan megjegyzést tett, hogy: "Isten valószínűleg szándékkal vezetett erre a megoldásra téged".

Sokáig azt hittem, hogy semmit nem értett meg. Csak most tudom, hogy bölcsebb volt a sok tudorka  pöffeszkedő "lelkipásztornál" akik buzgón terelgetik "nyájukat" és közben ki tudja milyen cél vezeti őket.

Tőle tanultam meg, hogy a Szentírást sem kell szó szerint értelmezni. Sőt! Mindennek lehet akár többféle magyarázata is! Nézőpont, és személy kérdése az egész.

Minél többet tanulmányoztam a Bibliát, annál inkább éreztem jelentéktelenségemet a világegyetemben.

Alázatra taított úgy, hogy ezt a szót ki sem ejtette a száján.

Szünetekben gombfociztunk a sekrestyében a nagy márványlapon, s kakaót ittunk nagy fülesbögréből.

Kb. 1962 lehetett, amikor egyik nap csak úgy eltűnt. Két férfi várta a szószék mellett amikor befejezte a szentbeszédjét. Nem hallottuk a társalgást. Csak láttuk, hogy pár perc múlva beszáll két szekrényhátú kísérőjével egy nagy fekete autóba.

Soha nem láttam többé.

Csak néhány éve kaptam hírt róla. Állítólag sok év múlva jelent meg váratlanul a Püspöki Palotában, s felajánlotta szolgálatait az egyháznak.

Idős volt már, elhelyezték egy olyan intézményben, ahol azok a "kiszolgált" papok laknak, akiknek nincsen hozzátartozójuk, de koruk szerint már rászolgáltak a pihenésre.

Hajnalonként a Bazilikában misézett egy oldalsó "mellékoltár" előtt. Csendesen, rutinszerűen végezte feladatát. Mögötte néhány rosszarcú, láthatólag megtört alak imádkozott.  Mise után egy -egy pillantásuk találkozott. Nem szóltak egymáshoz, mégis látszott, hogy összetartoznak.

A közös múlt. A közös"bibliaórák". Az azonos kérdések, melyeket soha nem tett fel senki, mégis mindegyikre azonos válaszuk van.

A hit.

Hit Istenben, hit emberben, a szeretetben, a jóságban, amiben nekik éppen nagyon kevés részük volt...

Tudom, mindenki nem kerülhet a véleménye és hite miatt börtönbe. Mindenki nem tanulhatja a szeretet és a hit értelmét a saját bőrén.

De mégis feláll a szőr a hátamon, amikor azt hallom fiatal emberektől, hogy "megyek vidékre bibliát tanulmányozni a lelkipásztorommal."

Szegény megvezetettek!

Hát nincs bennetek önérzet? Nincsenek saját gondolataitok? Nincsen saját hitetek?Csak amit más a szátokba rágott?

De nyugalom! Reménykedjetek az idő múlásában. Az talán meghozza számotokra az áhított bölcsességet.

Meg "lelkipásztoraitok" magyarázatai.

Csak a tükröt kerüljétek! Ott idegen arc nézne rátok!

Lobogó

Most kaptam.

Nem semmi. Gondoltam megmutatom, hogy milyen lesz az új magyar zászló ha a többség a szigetre költözik, majd egy hirtelen gondolattól vezérelve hazamegy rendet csinálni. Mondjuk ez alatt a lobogó alatt...

Addig meghagyom a kétfarkú kutyapártiaknak.

Válogatós? Más (a)

Rekkenő nyár van. A levegő szinte rezzenés nélkül áll a pavilonban. Még nem indult be a forgalom, de valahogyan valamelyik sokadik érzékem azt súgja, hogy a mai nap nem lesz átlagos. Reggel óta állok a fagyipult mögött. Készülök a rohamra. Egyik fagyi a másik után készül el. Már tele van a pult, igazán a tartalék fagyikat keveri a gép, egyenletesen zümmögve-zakatolva. Éppen mosogatok valami edényt, amikor megjön az első vendég. Egy kis feketeszemű leányka áll előttem. Talpig fiúnak öltözve. Már régebben figyeltem, soha nem viselt lányruhát. Csak fiúsat. Játékai is fiúsak voltak. Focizás, verekedés a többi kölyökkel, és úgy általában egész megjelenésében fiús volt. Amikor társait erről faggattam egyszer elég tapintatlanul, az egyik kis csillogószemű kibökte: - Mása más! Akkor ezen elcsodálkoztam, de hamar a helyére került az információ és nem törődtem vele többé. Most itt áll előttem, piszkos kis kezében pénzt szorongat, és várja, hogy észrevegyem. - Jónapot! - mondja - Jónapot kívánok! - válaszolom, és kérdően nézek szép szemébe. - Lesz egy vanííííllia meg egy csoki! - mondja ki a tutit. - Eldöntötted már? - kérdezem - ??? - Hát, hogy vásárló vagy, vagy jövendőnondó? - kötözködök vele egy kicsit. Néz rám, egyre kikerekedik a szeme, majd megsajnálom s már éppen kiszolgálnám, amikor megszólal. - Maga olyan vicces... Puff! ezt jól megkaptam. Átnyújtom neki a kért fagyit, mire megkérdezi: - Mennyi lesz? - Már most is annyi, - kötözködöm tovább, de már meg is bánom, azzal egy hirtelen ötlettől vezérelve a következő ajánlattal állok elő: - Idefigyelj Mása! Ha félórán belül idejössz talpig leányka ruhában, akkor nem hogy nem kell kifizetned ezt a fagyit, hanem kapsz még egy másikat is ingyen! Megfontolja rendesen, hogy mitévő legyen. - De nem ver át ugye? - Vertelek már át én valamikor?- kérdezem, pedig eddig alkalmam sem lett volna átverésre... Elmosolyodik, arca felderül, s mint aki megnyerte a főnyereményt, olyan boldogan pattan fel a nagy férfibicikire, s amúgy váz alatt tekerve azt eltűnik a falu vége felé... Körülbelül húsz perc múlva, egész kis siserehad kíséretében visszatér Mása! Mit visszatér! Bevonul! Anyja tűsarkújában billeg, majd kitöri a nyakát. Testvére szoknyája, nagynénje fejékje, ki tudja honnan szervált fodros blúz, és rengeteg ékszer. Bizsuk. Nyakláncok,karkötők, gyűrűk, brossok... És amivel végképp megkoronázta az egészet: bal füle előtt a hajában egy gyönyörű piros futórózsa... Megadom magam! Szó nélkül nyújtom neki a fagyit. A gyerekek hangos ovációban törnek ki. Mása lerúgja magáról a cipőt, és fél kézzel tépi le magáról az okafogyottá vált női holmikat. Alattuk ott van az agyonhordott póló és a rövidgatya. Mielőtt a többiak hangos csapatát követné még visszajön és a következőt mondja: - Tudja, ez jó buli volt! Nekem megérte. De többé inkább nem kell fagyi ha csak lányokat szolgál ki! Elszégyelltem magam. Nem kicsit. De láttam Mását lányruhában!

Olyan régen

Olyan régen történt, amikor még a Zaporozsec is autónak számított. Szép tavaszi idő volt. A kocsi ablakai kissé lehúzva, így tisztán hallatszott a fecskék csivitelése a nyárfák fölött. Kényelmesen hátradőltem, és élveztem az utat.

- Érdekes- mondtam- ez a kocsi nem is hangos. - és nagyot szívtam a cigarettámba.

- Már miért lenne az? - kérdezte Berci, és nagyon komoly fejet vágott. - Csak mert kívül hangos? Én itt bent utazom. - és a szeme sarkában megjelent egy mosolyránc. Na jó kettő.

Aztán sokáig csend. Csak az úttest egyenetlenségeinél koppant, zörgött a kocsi elejénél valami. Egy lyuk, egy zörgés. Egy nagyobb folt, egy- két koppanás. De néha ezek a koppanások akkorák voltak, hogy azzal gyanúsítottam meg a barátomat, hogy a legutóbbi javítás óta maga alatt vonszolja a szerelőt aki biztosan beleakadt a kipufogóba, és most rémülten veri az autó alját, hogy vegyük már észre, hogy mekkora bajban van! De Berci csak mosolygott a dolgon, mint általában. Ő olyan komolyan humoros ember volt, aki mindig mosolygott, de valahogy azt is olyan rá jellemző komolysággal tudta prezentálni.

- Nemigen látta ezt még szerelő! - húzódott fülig a szája - Ha látta volna, már nem engedte volna ki az útra.

Elgondolkodtam ezen. Ahogy a betonon zötykölődtünk elképzeltem a szerelő rémült arcát ahogy a lógó futóművet bámulja:

- Ezekkel a gömbnek már nem nevezhető csapokkal akar maga az utakon reszkírozni?  - S ahogy ezt elképzeltem elvigyorodtam. Barátom csendesen végigmért, és csak annyit morgott a "bajusza" alatt:

- De félted azt a tyúkszaros életedet!

Pedig egyáltalán nem féltettem. Berci komoly ember lévén nagyon lassan, kimérten közlekedett. Nem kapkodott, a kanyarokban nem adott gázt sem, nehogy kiessen néhány kerék, egyszóval képben volt a kocsi műszaki állapotát tekintve nagyon.

Azon a szép tavaszi napon azért mentem vele hivatalos útján, mert én is Zaporozsecet akartam vásárolni. Igen Jól olvastad. Akkor nekem az volt minden vágyam. Friss jogosítvány sütötte a zsebemet, és a szabadba vágytam. A szabadságba. Mindenféle kötöttség nélkül utazni bármikor bárhová. Feleségemet, és kicsi lányomat munkába, oviba vinni, hétvégén kirándulni, kamillát szedni...

Lehet, hogy a tavaszi szél tette, de engem elbűvölt a szovjet technikának ez a négy keréken döcögő csodája. A nap végén arra gondoltam, hogy ha nálam csak feleannyit elvisel majd egy ilyen autó mint Bercinél, akkor már megérte! Néztem a kocsi belsejét, Rengeteg kérdéssel bombáztam  barátomat, amikre ő türelmesen, pontosan válaszolt. Én pedig mint általában az aki már régen meghozta a döntését, a pozitív válaszokat meghallottam, az elmarasztalókat elengedtem a fülem mögött. És egyre jobban tetszett a kocsi! Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy  megvásárolom a boldogság e nemes kellékét.

És elhatározásomat tettek követték.

Azon a napon alighanem én voltam a világ legboldogabb embere. Meg talán a legbüszkébb is! Első utam haza vezetett. Félúton lefékeztem kis családom mellett, és intettem: "Szálljatok be!" Azt a boldogságot látni ahogy a kicsi lányom rácsodálkozott a (talán utoljára) csillogó- villogó Zapira:  " - Apa! Ez a mi AUTÓNK?"  - A hosszabbik utat választottam hazafelé. Kerültünk egyet anyósomék felé, és büszkélkedtünk friss szerzeményünkkel.

Második utam Bercihez vezetett. Kiszálltam a kocsiból. Büszkén lengettem a slusszkulcsot, de sajnos ő éppen sietett valahová. Csak annyi időm volt, hogy eldicsekedjek neki:

- És ez még nem is kopog!

- Mire ő olyan igazi Berci-féle mosollyal a szeme sarkában csendesen csak annyit jegyzett meg:

- Majd fog. Nyugodj meg! Majd fog. - És elcsattogott...

De szavainak értelmét friss autótulajdonosi örömöm okozta homályban akkor még nem igazán értettem

Akkor még nem.

Esküszöm!

Esküszöm, hogy a hello kitty fogkrém a fürdőszobámban nem az enyém!

Haláli üzlet

Olvasom a FB.-n, hogy el lehet látogatni egy budapesti "Zsidó temetőbe". A cikk (hirdetés) olvasása több gondolatot is felvet. Pl. Miért csalogatja az "érdeklődőket" a cikk írója úgy, hogy "szórakozást" kínál? Írja, hogy egyúttal ellátogatnak az ország egyetlen "lakászsinagógájába is"  stb stb.

Mindezt ha most jelentkezel: potom 3000 Ft.-ért...

Elképzeltem:

Milyen jól szórakozhatnék egy temetőben, majd egy kis lakászsinagógában, ahol egy délafrikai ortodox rabbi vezeti a közösséget! És csak 3000-ért!? Hűha!

Ráadásul megismerhetném azt a temetőt ami zsidó. Nem azt ahol zsidó emberek alusszák örök álmukat. Mert hogy különírva ezt jelenti.

Még gondolkodom az ajánlaton...

Szakad a hó

Barátom szerint varrjam meg! Köszi! :-)

Világok

Nézelődtem Mártinál. Miközben ő a többi ember világáról gondolkodott, (Megetettem a kis dögöt. Mindig megetetem) nekem a feltett videóról eszembe jutott ismét mint annyiszor, hogy ha ezeket a hatalmas hegységeket, csúcsokat, ormokat nézem, mindig azt látom, hogy olyanok mint egy fa metszete. Rengeteg réteg, rengeteg eltemetett, majd valami okból ismét napvilágra kerülő emlék. Nézem, és egészen picinek, jelentéktelennek érzem magam. Na nem a hegyek méretei miatt, hanem azért, mert ezeket a töredezett, kopott, semmibe meredő csúcsokat nézve szinte látom magam előtt azt az "egészet" amiből egykor kiemelkedtek, s ezáltal ők is csak egy olyan kis "pici" részeivé váltak. Mennyi csodája van a világnak amit neNa megyek, és mégegyszer benézek a hegyekre, s közben kedvenc együttesem zenéjével együtt lebegek a térben ősidők maradványaival...

Aztán MUNKÁRA!m is sejthetünk! És akkor még bolygónkat el sem hagytuk. Ne is gondoljunk most bele! Nem érdemes. Inkább térjünk vissza a mi kis világunkba, törődjünk saját kis problémáinkkal, és akkor a lelkünk megnyugszik talán. Ha fel volt egyáltalán zaklatva.

Téli olimpia

Tél van, és olimpia. Természetesen amikor nincs jobb dolgom, nézem. Szeretem amikor köveket csúsztatnak a jégen, és ordibálnak közben átkozottul. Curling. Ez jó! Szeretem amikor száguldanak a lejtőkön. Szeretem a kipirosodott arcokat nézni, és közben arra gondolok, hogy ha még rajtam kívül sokan nézik a jól fűtött szobából ezt a nagy csomó embert, akik jóval többet mozognak mint kellene, akkor valahol egészséges átlag alakul ki a népek között ami a mozgást illeti. Én semennyit, ők sokat. Így van ez jól. Aztán gonosz is vagyok, (Júliaboszi szerint "gonoszdi") mert imádom nézni a műkorit. A kűr elején színpadi pózban, kakadu ruhában, nagy beleéléssel nézik a mennyezetvilágítást. Kétméteres nyurga óriás feldob egy egyméteres kislányt a levegőbe pörögni. Aztán lesi: Elkapjam, vagy ne kapjam el? És bizony a kapás (nem paraszt) nem jön mindig időben. És akkor én szeretem a műsort. A kislány meg felkel, és botladozik tovább. Az óriás ugrik egy tripla axellt, a kicsibaba meg egy másfelest, amiből megint lehuppan a jégre.  A végén nagyon örülnek. Hogy minek? Hát annak, hogy egyenlőre vége a megaláztatásoknak. (bár a pontozás még várat magára) végén megint színpadi beállítás, amint a "győztes hadvezér" unokaöccse kivonul a vert sereg élén a csatatérről. Lehet, hogy nem így tervezték, ez lett belőle. Nem nyerhet meg senki minden csatát. Sport ez? Nos akkor lenne az, ha beküldenék őket a ringbe ahol egy megyei harmadosztályú bunyós verné ki belőlük a lelket. A kijáratot meg a kanadai hokicsapat őrizné...

Szeretem a sportot. Nézni.

Jó is az!

A műveltség "ára"

Régről ismerem, igaz, csak látásból. A matematika tudományok doktora, nyugdíjas egyetemi professzor. Mellesleg  a szakmában világhírű.

És öreg. Nagyon. És szegény mint a templom egere.

Jobb napokat látott öltönyében lötyög ami még megmaradt testéből. Aprókat lépegetve totyog végig a Vásárcsarnokon. Nagy nap van ma! Olasz napok. Ma ingyen ebéd van a kóstolókból! Tehát ma van mit enni...

Szerényen lépked egyik standtól a másikig, érdeklődik minden felől, csak hogy a szegénység gyalázatát elfedje valamivel. És kóstol. Itt egy kis olivabogyót, ott egy kis szendvicskét, amott egy kis pohárka vörösbort. És társalog. Elméje ma is a régi. Csak biztostűvel összetartott szalmakalapja árulkodó egy kicsit.

Visszahívom, és új szendviccsel kínálom. "Ezt még nem kóstolta bátyám" megszólítással, és kifejezve, hogy kíváncsi vagyok a véleményére.

- Akár amikor ott jártam, ugyanazok az ízek! - mondja lelkesen, najd beszélgetésbe elegyedtünk, s kiderült, hogy a környék több mint harminc városában járt régen, és minden emléke élénken él benne azóta is. Szóbakerült művészet, tudomány, történelem... Csak a politika, és a szegénység nem. Azt most egy kicsit sikerült felednie. Míg újból meg nem éhezik...

Nézem távolodó alakját. Mint egy kérdőjel. És valóban sok kérdés merül fel bennem láttára.

Ezeket most nem részletezem. Gondolom értitek az okát!?

Hogyan szeretünk?

Ha érzelemtől fűtve, vágyakozva, akkor                               szerelemmel.
Ha beletörődve, hogy ez is jobb mint a semmi, akkor                      fásultan.
Ha mindent egy lapra téve föl, akkor                                               felelőtlenül.
Ha szerelmünk minden kívánságát lesve, akkor                              szolgalelkűen.
Ha csak a saját érdekeinket követve, akkor                                    önzően.
Ha tudjuk, hogy nem szeret, de nem törődünk vele, akkor              vakon.
Ha visszaélünk a másik szerelmével, akkor                                      zsarnokian.
Ha élve a lehetőségekkel, újra, és újralobbanva, akkor                   kicsapongóan.
Ha nem adjuk jelét érzelmeinknek, de belül feszít, akkor                 bolondul.

Nem tudom, lehet-e eldönteni, hogy ki hogyan szeret. Talán lehet, de csak általánosságban. A valóság szerintem közel áll a "hol így, hol úgy, hol sehogysem" variációhoz. De érdemes elgondolkodni rajta, ha meg akarjuk tartani a társunkat!