Olvastam valamit. A dolog komoly, figyelmet érdemlő, és elgondolkodtató volt. Pár szót "odavetettem" meggondolatlanul. Aztán (jogosan) finoman figyelmeztettek, Hogy ebben a "kultúrkörben" nem biztos, hogy viccelni kellene ezzel.
Tök igaza volt a figyelmeztetőnek.
Ugyanis nem valószínű, hogy tudomása lenne arról, hogy közelről ismerem ezt a kultúrkört. Nem tudhatta, hogy sok évig mindennapjaim részesei voltak Ők. Nem tudhatta, hogy vannak helyzetek melyekben az ember ha sírni támad kedve, akkor inkább elvicceli a dolgot mint hogy elgyengüljön.
"Szőlő
Kosárra volt szükségem. Mi sem egyszerűbb- gondoltam, és beültem a kocsiba, hogy a szomszéd faluban keressem meg azt a kosarat amire éppen nekem van szükségem. A kérdéses faluban évekkel azelőtt pont én magam indítottam el egy "mozgalmat" a kosárfonás meghonosítására amikor egy barátom mindkét lábát elveszítve nagyon haszontalannak érezte magát, s ezzel együtt az életét is fölöslegesnek találta.
- Nekem sok gyermekem van akiket még el kellene tartanom.- mondta akkor lehajtott fejjel. - Mi értelme hát, hogy éljek? Csak terhére lennék a családnak.
Na akkor buggyant ki a számon, hogy : - Fonhatnál kosarat! Abban is jó vagy nem? Majd én eladom őket, és meglátod minden jóra fordul.
Valahogy így kezdődött. Nem sokkal később már a környék tájképébe tartozott "Donyhó" a saját készítésű motoros kerekesszékével, amint az éppen szükséges vesszőt szállítja hazafelé. Eleinte valóban én adtam el a kosarait baráti körben, majd "rászabadítottam" egy kereskedőt akivel sikerült egész jól megegyeznie a továbbiakban.
Szóval innen tudtam: ha kosárra van szükségem hová kell fordulnom. Akkoriban már a faluban többen is készítették a különféle vesszőből fonott tároló, hordozó eszközöket. Első utam a kocsmahivatalba vitt. Itt minden szükséges információt be lehetett szerezni.
A füstös, jellegzetes falusi kiskocsmában már délelőtt is "jó" volt a hangulat. Politizáltak éppen. A cigánykérdést vitatták egyre vehemensebben. Már-már ölre mentek amikor egyikük észrevett, és nagyon megörült nekem.
- Gabikám! De régen láttunk errefelé! Mit iszol velünk?
A kérdés nem ért váratlanul. Ezért azonnal készen volt rá a válaszom is, miszerint gyógyszereken élek, ezért sajnos nem lehet... Ami persze igaz is volt, de nem is akartam inni több okból sem. Mert kocsival voltam, és mert ha egyet iszom, akkor már mindenkivel kellene... Szóval rátértem jelenlétem igazi céljára:
- Kosár kellene. Olyan fatároló, mit a cserépkályha mellé tehetek, és abban száradhat az odakészített tűzrevaló.
- Szőlő. - hallottam egy borízű hangot a háttérből.
- ?
- Szőlő. - Ismételte a hang, majd érkezett a magyarázat, hogy nemrégiben szabadult a kosárkirály Szőlő, aki tizenöt évet ült egy komájának a meggyilkolásáért, és most ismét kosárfonásra adta a fejét.
- Ő tud ilyen "fineszes" kosarakat is! - hallottam a másik sarokból.
Megköszöntem az útbaigazítást, És elindultam Szőlő felkutatására.
Egy kicsi, düledező viskóban akadtam rá. A ház előtt egy ruhaszárító kötélen ott függtek a nemrég elkészült kosarak szállításra várva. A házban egy kis konyha volt, s egy ajtón belépve a szobában találtam magamat, ahol hatalmas halomban álltak a kosarak. Épp csak annyi hely volt, hogy a gazda eljuthatott a mindig vetett ágyig ha beledőlni volt kedve.
Bevallom, tartottam ettől a találkozástól Gyilkos. Ráadásul cigány. Kell ez nekem? Ilyen gondolatokkal tépelődve léptem be. És akkor jött a meglepetés. Egy apró termetű, mosolygós szemű, kis öregember állt előttem. Olyan volt mint ha egy meséből toppant volna elém hirtelen. Kutatón nézte arcomat, majd rákérdezett:
- Keresi a gyíííkost mi? - és vigyorgott.
Zavaromban szinte abban a pillanatban dőlt belőlem a meggondolatlan baromság, hogy igen de nem ilyennek képzeltem.
- Hát? - nézett rám még mindig fülig érő szájjal.
- Legalább kétszer ekkorának, zordnak képzeltem, a kezében hatalmas késsel, és mindenfelé hullák hevernek...
Tovább nem folytathattam. Rengett a ház a nevetésétől,(közben kicsit pipiskedve a hátamat veregette) s ezzel belém folytatta szerencsére a szót.
- Mióta kinn vagyok, maga az első aki őszinte hozzám. - mondta - Köszönöm!
Most én csodálkoztam, mire elmesélte történetét.
A kocsmában történt a dolog. A komája mondott valamit, mire Szőlő odalépett hozzá, és a kisbicskájával egyetlen határozott mozdulattal felvágta a koma hasát. Köldökétől a szegycsontjáig. Aztán ott állt mellette sokáig. Nézte a haláltusát, és mindenkit elijeszett aki segíteni akart a szerencsétlennek. Megigérte, hogy: "A' lesz a következő, aki segíteni mer ennek a szemétnek..."
A hullaszállítók elvitték a holttestet, a rendőrök pedig őt. A Csillagban töltötte el a másfél évtizedet sok "ártatlannal" együtt.
Ennyi a történet.
- Miért?...
Mer aszonta, hogy megdugta az asszonyt.
- És tényleg?
- Igen. De nem a vót a baj. Hanem a, hogy mondta. Ott. Mindenki előtt a mocsok.
- Megbánta már?
- Dehogy bántam! Forogjon a sírjába az ilyen ítéletnapig! Ottan gyalázkodjon!
Kultúrkör. Bizony nehéz nekünk "civilizált magyaroknak" megértenünk, hogy vannak népcsoportok akik évezredek óta hordozzák kultúrájukat. És az a kultúra más mint a miénk. Abba belefér, hogy amit nem őriznek azt el lehet vinni, hogy a más asszonya az lehet miénk is rövid időre, hogy más a rend fogalma úgy általában. De két dolog ellen nem lehet büntetlenül véteni. A gyermekek, és a becsület sérthetetlenek.
Ez törvény.
Nos az engem valóban jószándékkal kioktató nem sejthette, hogy van némi közöm e kultúrkörhöz, Mivel a cigányfaluban a feleségem volt "A" tanárnéni az 1-4 összevont iskolában, s mivel a házam építésénél is cigányoknak adtam munkát, (a magyar segédmunkások csak lógtak) egy idő után szinte árnyékvajdának tekintettek. Minden kérdéssel megtaláltak, én meg mindenben igyekeztem a legjobb tudásommal támogatni őket. És közben viccelődtem
Mint mindig ha sírni lett volna kedvem...
