Mirákulum!

A Jóisten bizonyosan jókedvében teremtette. Nem unalmában, hanem örömmel. Csak hogy valami jót is teremtsen a sok fölöslegesség után. És lőn! Ha nem lenne, ki kellene találni. De mint említettem: VAN! És így kerek a világ. Olyan ő mint fuldoklónak a levegő, mint a szaharai utazónak a korty víz, mint a zuhanó pilótának az ejtőernyő, mint nekem a józan ész... Sorolhatnám hosszan, de nem teszem. Csak annyit kell róla tudni, hogy ő JUDIT, és a legnagyobb jótéteménye Istennek, hogy Ő van! Mert az a gyakorlat, hogy én ugyebár általában mindent tudok. Aztán amikor kiderül, hogy mégsem egészen mindent, akkor jön Ő. És olyan természetességgel pótolja a hiányosságaimat, hogy az már súrolja a tökéletesség fogalmát! Mert mit tett velem tegnap is? Hát tulajdonképpen semmi különöset, mindössze kezembe tette a gyógyulás zálogát. Mindezt egy palackba zártan, aminek az elejére az volt írva, hogy:

BLOSSOM HILL

SOFT& FRUITY

RED WINE

A hátuljára meg az, hogy California Wine of USA. Ez ugyebár egy borokhoz némiképp értőnek nem azt sugallja, hogy ebben a palackban fogja megtalálni az élet értelmét... Na én balga rögtön le is szóltam (rám jellemző néha modortalan, de mindenképpen meggondolatlan módon) hogy ez nekem túl édes. Rendben! Aki ismeri a borízlésemet, az tudja, hogy miért. Rendesen ellátott a sors eddig a világ legkiválóbb nedűivel. Az édesanyám háztáji badacsonyijától Toscana lejtőinek palackba zárt napsugaráig mindenfélével. Meggondolatlanságomnak az lett a büntetése, hogy amikor este a forró gyógyteámba öntöttem ebből a borból, akkor azonnal el kellett ismernem, hogy egyáltalán nem édes! Hiszen ha az lenne, akkor miért kívánna a nemes itóka még egy „jó kanálnyi” mézet is ráadásul? Aztán jött a második meglepetés. A tüdőm szinte azonnal abbahagyta a „szuttyogást” ami addig abban nyilvánult meg, hogy az egyébként is a szokásosnál szaporább légzéseim kifújó fázisába belenyávogott egy kiscica. Néha nagy. Néha ez a cica hitelesen utánozta egy gőzmozdony füttyét, ami nem a távoli vonatfüstös mezőket juttatta feltétlenül az eszembe, hanem inkább nagyapám töröttnyelű reszelőjének nyikorgását. Na most ez akkor abbamaradt, és volt a boldog, tiszta lélegzetvétel öröme. És Judit nevének felmagasztalása természetesen. Aztán ma reggel első dolgom volt egy újabb adag „mennyei nedű” elkészítése.

Most ott tartok, hogy viaskodok önmagammal, hogy azonnal hívjam föl Juditot, vagy ráér még a dolog, de mindenképpen bocsánatot fogok tőle kérni az elhamarkodott ítéletemért, és köszönetet mondok a palack tartalmáért.

Ez a palack valami olyan folyadékot rejtett magában ami TUD valamit. Hogy mit, annak az eredményét itt olvashatjátok kicsit följebb.

Na töltök is még egy pohárkával!

Szavak embere

Nem vagyok a szavak embere - szoktam mondani félig viccesen - és ezt  bizony komolyan is gondolom. Kénytelen vagyok, hiszen kicsi gyermekkorom óta "üldöz" az az érzés amikor hirtelen akarok kimondani egy szót, de az bennreked. Csak nyögök kínomban, csak legyintek a levegőbe, persze ettől az a bizonyos szó még nem akar kibuggyanni. És ez főleg nevekkel, elnevezésekkel kapcsolatos. Sokkal könnyebb a dolgom ha írok, hiszen így van időm megtalálni. Sőt! Érdekes módon írás közben nagyon ritka ez az érzés. Talán pszichés oka van, talán nem, nem lehet tudni. Bár sokat segít a dolog megértésében annak a tyúktojásnyi cisztának az ismerete amit pár éve találtak a fejemben, amikor egyébkén csak a zsenialitásom okait, és határait akarták vizsgálni, és megérteni, de ezt találták. Amikor az eredményt mutattam a dokinak csak a vállát vonogatta, hogy:

 -  Ok! Van egy ciszta a homloklebenyében. - majd már indulóban megtorpant, visszalépett, kivette a papírt a kezemből, és amikor odáig ért, hogy "tyúktojásnyi"  felkiáltott.

 - Na de ekkora? - Csendesen vigyorogtam, majd megjegyeztem, hogy még kellene kettő, és kész a rántotta...  Egy pillanatig elmélázott ezen, (a dilidokik már csak ilyen mélázósak) aztán vigyorogva közölte velem tudományos véleményét:

- Látom nem veszélyes! - és elmagyarázta, hogy milyen tünetekkel is járhatna itt egy ekkora izé. Ahogy hallgattam, sorra, rendre kezdett megvilágosodni minden amit gyermekkorom óta átéltem. Egyből megértettem például, hogy nekem miért volt olyan nehéz a történelem tanulása, hisz az évszámokkal sosem volt bajom, de a nevekkel! Minden nevet csak úgy tudok máig megjegyezni, hogy valami baromsághoz kötöm. A "Könyves Kálmánt" pl. úgy, hogy a hóna alatt szorongat két hatalmas lexikont és a keresztneve valami közeli családtagoméval azonos. (Édesapám... )  És azt is megértettem, hogy nekem a sors ezt adományként hozta, hiszen így sok dologra hússzorosan kellett koncentrálnom, ezért olyan mélyen bevésődtek az ismeretek a fejembe, hogy onnan kalapács, és véső segítségével sem lehet már eltávolítani azokat. Így aztán érdekes módon, amíg néha a saját nevem kimondása előtt is szünetet kell tartanom, a növények, gombák, felhők tudományos (latin) elnevezése nekem olyan természetes sajátom, mint másnak mondjuk az a szó, hogy asztal. ( Tudjátok: az egy olyan bútordarab, aminek legtöbbször négy lába van, és finom ételek szoktak a tetején gőzölögni...)

Nem vagyok a szavak embere. Ezt már tudom. Pl. amikor idegen nyelven természetes módon értek egy szöveget, s közben nem gondolkodom az egyes szavak értelmén. Mert ha megpróbálnám, nem is maradna időm a további szóözönre. Tehát én a mondanivalók embere vagyok.

És ez nagyon rendben is van így. Ha már egyszer ott van az a fránya tojás ahol más rendes ember a névmemóriáját (is) tartja jobb esetben...