A világ rendje

Egy madár gubbaszt az antennán. Fázósan borzolja a tollát. Bele- belekap a szél, s olyankor erősebben markolja az alumíniumot. A hajnali köd harmatja csapódik ki mindenen. Csillog a világ az apró vízcseppektől. Csillognak a kopasz fák ágai, csillognak a háztetők, és csillog annak a kisteherautónak a lökhárítója is ami éppen most kanyarodik be a sarkon. A madár egykedvűen üldögél a szélben. Neki nem kellemetlen ez a nyirkos világ. Megszokta már.
Kis idő múlva mellételepszik egy másik, majd egy harmadik is. Talán csak mert társaságban gyorsabban megy az idő. Csak ülnek mint akik csak a végzetüket várják.
A végzet ebben az esetben egy kistestű sólyomféle képében érkezett. (Falco columbarius) Olyan hirtelen csapott le áldozatára, hogy megijedni sem volt ideje szerencsétlennek. Egy villanás, és a sólyom máris a harmadik ház fölött cipelte zsákmányát. Hanyagul, egy lábbal markolva lóbálta a levegőben, majd pillanatok alatt eltűnt vele a házak között. A többi madár csak nagy ritmuskéséssel kapott fel a levegőbe. Ijedten szárnyaltak a szélrózsa minden irányába, bár ijedségük már teljesen fölösleges volt. Talán fel sem fogták mi történt. Csak menekültek rémülten amilyen messze csak bírtak.
Nézem az üresenmaradt antennát. Árván hintázik a szélben, mígnem egy újabb kismadár száll le rá mit sem sejtve a világ gonoszságáról. Tollait a szél borzolja.
A Nap lassan bújik elő a felhők közül. Sugarai kíváncsian pásztázzák végig a világot, és mindent rendben találnak.
Mindent rendben találnak...

Értékek

Ilyenek voltunk, s mivé lettünk mi is? Ez a gondolat foglalkoztat mindig, ha ilyen képeket látok.
És látok benne még sok-sok szeretetet, sok reményt, sok-sok huncutságot.
Látom benne a folytatást, a küzdelmeket, és azt a lehetőséget, hogy ő a mi tapasztalataink alapján már nem bukdácsol olyan sokat fölöslegesen. Könnyebben veszi majd az akadályokat, kiegyensúlyozott környezetben, komoly felnőtté válik majd. Na persze ezt a komolyságot senki ne vegye komolyan, mert éppen elég ha a szülei komolyak. Talán éppen ezért remélhetem, hogy neki könnyű lesz olyan komollyá válnia, hogy közben megőrizheti gyermeki lelkét, humorát, huncutságát.  S ha így lesz, majd jól megtanítom, hogy mindezt hogyan viselje el. Hogyan viselje majd a barátok árulását, a nők vonzalmát, hogyan viselje kudarcait, s majd a megérdemelt sikereket. Hogyan maradjon Ember a szó igaz értelmében. Mert most, amikor itt alszik előttünk, és szépeket álmodik csendről, babusgatásról, ciciről, és mindenről ami később, sokkal később is nagy fontossággal bír majd az életben, most még olyan ártatlan. Olyan tiszta. Babaillatú, bűntelen, olyan irigylésre méltóan rengeteg lehetőséggel bíró, olyan törékeny, és mégis hatalmas. Hatalmas, hiszen övé a jövő! Övé lesz egyszer minden amiért mi már megküzdöttünk. Övé lesz őseink minden öröksége. Jók, és rosszak egyaránt. A mi dolgunk mindössze annyi, hogy segítsük nevelésében, hogy majd különbséget tudjon tenni mindezek között.  Hogy az érték érték legyen a szemében, s hogy értékrendjében azért a pénz is szerepet kaphasson majd. Persze csak a helyén.
Ilyenek voltunk, s mivé lettünk mi is?
Mennyi örömöt, s mennyi bánatot okoztunk szüleinknek, és szeretteinknek? Mennyi fölösleges kínlódás volt osztályrészünk, csak mert nem hallgattuk meg tanácsaikat? És lesz- e valaha olyan pillanat amikor mindezért nem furdal majd a lelkiismeret?
Vajon mennyit sikerült átadnunk örökségül gyermekeinknek? Vajon érzik-e, hogy amit kaptak az több mint a világ minden aranya? Mert mi ezt csak nagyon későn értettük meg. Csak remélhetjük, hogy mindezt még időben sikerült továbbadnunk gyermekeinknek,  És mire unokáink tudatába beépülnek tapasztalataink, addigra nyugodtan pihenhetünk meg egy csendes helyen, boldog álomba szenderülve. Mint ez a gyermek itt a képen.
A második unokám.