Gyermekkoromban volt egy szeretett tanárnénim. Mi csak úgy hívtuk: Székelyévanéni". Így egyben. Talán tudat alatt meg akartuk különböztetni a többi Évanénitől. Ő igazából az én osztályomban nem tanított állandóan, csak ha helyettesíteni kellett. És mivel abban az időben divat volt terhesnek lenni, hát gyakran kellett. És én ennek nagyon örültem. Mai eszemmel tudom, hogy a ritka "igazi", született pedagógusok egyike volt. Az a fajta akinek a kedvéért a tanulók az ég csillagait is lehozták volna. Úgy tanított, hogy az a gyereknek nem munka, hanem szórakozás volt. Pedig ritkán mosolygott, következetesen szigorú volt velünk, és igényeit egy pillanatra sem adta alább ha az a minőség rovására mehetett volna. Nála nem lehetett tudni, hogy mi történik "otthon", nem lehetett tudni, hogy van-e kedvenc tanulója, nála minden óra egyformán izgalmas volt. Magyart tanított. Én pedig jókora diszgráfiámmal a pokol minden kínjával is megszenvedtem volna, csak egyszer rámmosolyogjon. De hát csodákra akkoriban sem voltam képes. Pontosabban csak egy alkalommal.
Székelyévanéninek volt egy kedves mondása. Ha egy tanuló annyira nem értett valamit, hogy az más tanárokat már az őrületbe kergetett volna, akkor ő türelmesen megpróbálta rávezetni a megoldásra, de közben a tanulót úgy nevezte: "Bimbó"...
Máig nem derült ki "hivatalosan", hogy ezt ő a rózsabimbóra értette, aki virít a napsütésben, szikrázik a gyönyörűségtől, de egyéb "haszna" nemigen értékelhető első látásra. Vagy Bimbóra a tehénre gondolt ilyenkor (én inkább erre tippelek) aki a mezőről hazaérkezve a nagykaput zárva találja. És csak áll előtte csöppenő tőggyel, kifejezéstelen tekintettel, csodára várva.
Amikor egy alkalommal a tábla előtt azon tanakodtam, hogy azt a hatalmas országot megalázzam-e egy egyszerű pontos "j"-vel, vagy adjam meg neki a tiszteletet, s ezután a "Szovlyetuníót" felvéstem csikorgó krétámmal, az osztályban kitört a röhögés. Székelyévanéni éppen nekem háttal állt. A többieknek magyarázott valamit. Amikor a nevetésre hátranézett, először láttam mosolyt az arcán. Megcirógatta a fejemet, és valami olyasmit mondott, hogy "Bimbónak születni kell. De sebaj! Sok munkával innen is van lehetőség az előrelépésre."
Rákvörös arccal ültem be a padba. És attól a naptól kezdve titokban sokat gyakoroltam. Előbb az írást magát, azután a helyesírást.
És a mai napig hálás szívvel gondolok Székelyévanénire akkori bimbóságomért. Sokat köszönhetek neki.
