-
Bogár a kétlábú kutya
Wed, 15 Sep 2010 16:53:15 +0100
5354652
Úgy hároméves lehettem amikor első kutyámat kaptam. Bogár volt a neve, puli volt, olyan földigloncsos fajta. Gombszeme is csak néha villant ki a rengeteg bunda mögül.
Eredetileg terelőkutya volt. A szomszédunk, Horvát bácsi terelő pulija. Horvát bácsi többszörösen is kedves volt nekem. Először is azért, mert állatokkal foglalkozott. Egyébként meg azért, mert az ő lánya volt Babi, az az égőszemű, kedves, tűzrőlpattant kislány. Második szerelmem...
De most maradjunk Bogárnál.
Bogár egy sok generációs terelőcsalád derék tagja volt. Mindent anyjától tanult a nyáj mellett, ahogy akkoriban minden munkakutya. Ott szaladgált a birkák között, és állandóan játszani akart. Neki játék volt a munka. És ha Horvát bácsi füttyentett az anyjának, akkor ő is ugrott. Figyelt, tanult, és teljes szívvel dolgozott.
"Eriggyj!" "keritsd!" "elébem!" "hozd vissza!" és még vagy húsz ilyen parancs volt neki a varázsige gyűjteménye.
És lassan eljött az idő, amikor anyja "nyugdíjba ment". Senki nem látta többé. A juhász szűkszavú ember volt. Nem kérdezték, hát nem fecsegett róla. Nincs, hát nincs!
Bogár egyedül maradt a nyájjal.
Pirkadatkor kihajtottak, napnyugtára hazaértek. Reggel és este között pedig minden idegszálával dolgozott. Együtt lélegzett a nyájjal, s a juhásszal, akinek minden szavát leste, minden gondolatát olvasta. Amíg a nyáj legelt addig ő dolgozott. Mikor a jószág delelt, akkor ő is pihent.
Egy alkalommal a juhász elszundikált az öreg akác árnyékában. A birkák, megunva a déli semmittevést, csöndben elindultak, és legeltek önfeledten. Közben senki sem vette észre, de a vasúti sínekre tévedtek. Azaz egyvalaki észlelte a veszélyt, de már akkor késő volt!
A vonat közeledett, a birkák nyugodtan lépdeltek át a síneken.
Bogár, kétségbeesetten kergette le őket a veszélyes zónából, de a dolog úgy sikerült, hogy a birkáknak nem esett bajuk, Bogár két jobblábát viszont a vonat levágta... A mellsőt tőből, a hátsót térdből...
Horvát bácsi a fájdalmas vonyításra riadt. Segíteni azonban már nem tudott kutyáján.
Ölében cipelte a tanyáig, onnan saroglyában hazáig.
Mi az udvaron játszottunk éppen, és kíváncsian szaladtunk a szokatlan időben érkező kocsi elé.
- Ennek "kapáátak!" - mondta csendesen a juhász a feleségének.
- Mit teszel vele? - nézett rá szomorúan az asszony.
- Hasznát nem veszem, jobbat nem tehetek, agyoncsapom, hogy ne szenvedjen.
Bennem egy világ készült összedőlni szavai hallatán. Lélekszakadva rohantam haza. Már a kertkapuból kiabáltam, hogy "a Bogár! a Bogár! agyon akarják ütni!"
Alig tudtak megnyugtatni. Édesapám megalkudott a juhásszal, hogy ha neki nem kell, majd mi megpróbáljuk...
- Iszen engem is nehezen vinne rá a lélek! - nyugodott bele a juhász.
Na így lett nekem KUTYÁM!
Bogár maga volt a csoda. Hamar felépült rokkantságából. S mivel bundája a földig ért, takarta a testi hiányosságokat. Vagy feküdt, vagy "repült". Úgy szaladt kicsit oldalára dőlve, hogy csak úgy hullámzott az a szép hosszú szőre. De terelni már nem ment vissza többé.
Hamarosan teljesértékű családtag lett nálunk.
Őrizte a házat, a kertet, a családot, a csirkéket, s hosszasan elszórakozott a postással, aki ha bejött udvarunkba, akkor csak reménykedhetett, hogy van otthon valaki, aki ki is engedi a kapun. Mert Bogár olyankor eléje feküdt, s minden távozási kísérletet haragos morgással "jutalmazott", míg valaki a háziak közül hazaérve rá nem szólt, hogy "engedd el..."
Kisfiúként rengeteget tanultam tőle én is. Odaadó, hűséges társ volt.
Csak egy embert nem engedett be hozzánk többé. Horvát bácsit...
Évek múlva, amikor a belvárosba költöztünk s a rendeletek szerint oda nem vihettük magunkkal, egy másik szomszéd vette magához.
De többé nem evett.
Úgy találtak rá egy reggelen, hogy ott feküdt a tele tál előtt. Mint aki csak alszik...
Sok kutyám volt (van) azóta is, mindegyik egy csoda, de Bogár csak egy volt.
Ő volt a "kétlábú" kutya.
venember
Úgy hároméves lehettem amikor első kutyámat kaptam. Bogár volt a neve, puli volt, olyan földigloncsos fajta. Gombszeme is csak néha villant ki a rengeteg bunda mögül.
Eredetileg terelőkutya volt. A szomszédunk, Horvát bácsi terelő pulija. Horvát bácsi többszörösen is kedves volt nekem. Először is azért, mert állatokkal foglalkozott. Egyébként meg azért, mert az ő lánya volt Babi, az az égőszemű, kedves, tűzrőlpattant kislány. Második szerelmem...
De most maradjunk Bogárnál.
Bogár egy sok generációs terelőcsalád derék tagja volt. Mindent anyjától tanult a nyáj mellett, ahogy akkoriban minden munkakutya. Ott szaladgált a birkák között, és állandóan játszani akart. Neki játék volt a munka. És ha Horvát bácsi füttyentett az anyjának, akkor ő is ugrott. Figyelt, tanult, és teljes szívvel dolgozott.
"Eriggyj!" "keritsd!" "elébem!" "hozd vissza!" és még vagy húsz ilyen parancs volt neki a varázsige gyűjteménye.
És lassan eljött az idő, amikor anyja "nyugdíjba ment". Senki nem látta többé. A juhász szűkszavú ember volt. Nem kérdezték, hát nem fecsegett róla. Nincs, hát nincs!
Bogár egyedül maradt a nyájjal.
Pirkadatkor kihajtottak, napnyugtára hazaértek. Reggel és este között pedig minden idegszálával dolgozott. Együtt lélegzett a nyájjal, s a juhásszal, akinek minden szavát leste, minden gondolatát olvasta. Amíg a nyáj legelt addig ő dolgozott. Mikor a jószág delelt, akkor ő is pihent.
Egy alkalommal a juhász elszundikált az öreg akác árnyékában. A birkák, megunva a déli semmittevést, csöndben elindultak, és legeltek önfeledten. Közben senki sem vette észre, de a vasúti sínekre tévedtek. Azaz egyvalaki észlelte a veszélyt, de már akkor késő volt!
A vonat közeledett, a birkák nyugodtan lépdeltek át a síneken.
Bogár, kétségbeesetten kergette le őket a veszélyes zónából, de a dolog úgy sikerült, hogy a birkáknak nem esett bajuk, Bogár két jobblábát viszont a vonat levágta... A mellsőt tőből, a hátsót térdből...
Horvát bácsi a fájdalmas vonyításra riadt. Segíteni azonban már nem tudott kutyáján.
Ölében cipelte a tanyáig, onnan saroglyában hazáig.
Mi az udvaron játszottunk éppen, és kíváncsian szaladtunk a szokatlan időben érkező kocsi elé.
- Ennek "kapáátak!" - mondta csendesen a juhász a feleségének.
- Mit teszel vele? - nézett rá szomorúan az asszony.
- Hasznát nem veszem, jobbat nem tehetek, agyoncsapom, hogy ne szenvedjen.
Bennem egy világ készült összedőlni szavai hallatán. Lélekszakadva rohantam haza. Már a kertkapuból kiabáltam, hogy "a Bogár! a Bogár! agyon akarják ütni!"
Alig tudtak megnyugtatni. Édesapám megalkudott a juhásszal, hogy ha neki nem kell, majd mi megpróbáljuk...
- Iszen engem is nehezen vinne rá a lélek! - nyugodott bele a juhász.
Na így lett nekem KUTYÁM!
Bogár maga volt a csoda. Hamar felépült rokkantságából. S mivel bundája a földig ért, takarta a testi hiányosságokat. Vagy feküdt, vagy "repült". Úgy szaladt kicsit oldalára dőlve, hogy csak úgy hullámzott az a szép hosszú szőre. De terelni már nem ment vissza többé.
Hamarosan teljesértékű családtag lett nálunk.
Őrizte a házat, a kertet, a családot, a csirkéket, s hosszasan elszórakozott a postással, aki ha bejött udvarunkba, akkor csak reménykedhetett, hogy van otthon valaki, aki ki is engedi a kapun. Mert Bogár olyankor eléje feküdt, s minden távozási kísérletet haragos morgással "jutalmazott", míg valaki a háziak közül hazaérve rá nem szólt, hogy "engedd el..."
Kisfiúként rengeteget tanultam tőle én is. Odaadó, hűséges társ volt.
Csak egy embert nem engedett be hozzánk többé. Horvát bácsit...
Évek múlva, amikor a belvárosba költöztünk s a rendeletek szerint oda nem vihettük magunkkal, egy másik szomszéd vette magához.
De többé nem evett.
Úgy találtak rá egy reggelen, hogy ott feküdt a tele tál előtt. Mint aki csak alszik...
Sok kutyám volt (van) azóta is, mindegyik egy csoda, de Bogár csak egy volt.
Ő volt a "kétlábú" kutya.
