Nyár vége volt. Szüretidő. Lassan hazakészülődtünk kis családommal otthonról. Várt minket a munka, várt a tanulás, és ezeket halasztani nem lehet ugyebár.
Már minden csomag a kocsiban, már lelkileg is felkészültünk a hosszú útra. Csak egyvalami volt még hátra. Elbúcsúzni Nagyitól aki akkoriban már többnyire csak az ágyán töltötte Isten napjait.
- Elköszönni jöttem Nagyikám! - léptem be hozzá.
Most valahogy másként várt mint azelőtt. Ahogy ott ült paplanjával a derekát támasztva, ahogy kicsit még görnyedtebb volt mint tegnap, az szívenütött. Hát még a szavai! Hiszen annyiszor mgtörtént már ez régebben! De most valahogy olyan szomorúan nézett rám.
- Isten veled kisfiam! - suttogta. - Isten veled! Vigyázz magadra! És a családodra is...
Ez olyan véglegesnek hangzott. Még talán fel sem fogtam, de örökre szólt.
-Mi ez a szomorúság Nagyikám?. Nem örökre megyek el!- Vissza fogok jönni!
- Te visszejössz fiam, de én akkor már nem leszek itt.
Könnybelábadt a szemem. Hirtelen meg sem láttam ölelésre tárt erőtlen karjait. Csak arcomon éreztem cirógatását.
- Eleget éltem én. Belefáradtam. Élni csak addig szabad míg haszna van az ember életének. Utána már csak a kín, a gyötrelem marad, és a teher ami szeretteidet nyomja. Ne szomorkdj! Ez az élet rendje!
- De én ezt nem értem! - méltatlankodtam még, hisz reményeimben Nagyi HALHATATLAN, és amikor legközelebb jövök akkor ugyanitt fog ülni, csendesen tűrve mindent. Fájdalmat, odaadó szeretetet, ápolást, és minden egyebet amit lányától, de főként vejétől megkapott.
- Majd megérted! De az élet nem ilyen egyszerű kisfiam!
- És ki marad akkor nekem? kérdeztem.
- Az édesanyád kisfiam. Az IGAZI.
Kisírt szemmel ültem a kormány mögé. Lányaim talán észre sem vették. Csak a szokatlan csönd tűnhetett fel nekik mert egy idő után énekelni kezdtek anyjukkal.
Hála nekik érte! Mert a hátralévő utat már sokkal vidámabban tettük meg.
Talán egy hónap múlva szaladt ki a lábam alól a talaj amint az udvaron álltam kezemben a távirattal melyben a szomorú hír érkezett.
Valahogy akkor már nem tudtam sírni. Később a temetésen sem. Csak sokkal utána. Esténként ágyamban. Párnaáztatásnak hívtam magamban. Amikor Tücsi egy alkalommal rákérdzett, hogy mi ez, akkor tört fel belőlem:
- Az élet nem egyszerű! Nagyi nélkül nem!
És tegnap hivatalosan is megszűnt félárva státuszom.
Félreértés ne essék, nam apám támadt fel!
