Gyerekkorom óta a szeptember nekem egyet jelent a feszültséggel. Ez egy megmagyarázhatatlan belső feszültség, ami minden évben szeptemberben tör rám. Látszólag ok nélkül. Egyik pillanatról a másikra felugrom a székről, és az a kényszerképzetem támad, hogy most valami sokkal fontosabb dolgom lenne, de én nem azt teszem éppen. Felugrom hát, elindulok, de aztán megtorpanok. Hova is indultam? Meg aztán miért is? Az utóbbi években egy kis magamban dünnyögés is kíséri a jelenséget, így aztán ha valaki lát ilyenkor, az joggal hihet rólam bármit.
Régen azzal magyaráztam ezt, hogy "Hát persze! Hisz megkezdődött az iskola, vissza kell állni a kényszerre." Aztán elmúltak az iskolás évek, de a szeptemberi feszkó megmaradt. Sőt! Idővel még erősödött is! Egy idő után leszoktam a magyarázatkeresésről. Szeptember jő, s feszkó kíséri. Annyira természetessé vált, hogy már biztosan hiányzott is volna ha elmarad, de ez az elmaradás maradt el. És még jött hozzá egy tavaszi feszkószezon is. Most aztán már két évszakom is van ami feszültséget termel bennem. Ha áramforrás lennék, ez akár természetes, és hasznos is lehetne, de nem vagyok az.
Tehát tudomásul vettem, hogy ez van, ezt kell szeretni, és inkább nagyobb önvizsgálatot kezdeményeztem magamon. Ennek számos eredménye van, amiket viszont nem fogok itt közzétenni. Nem! Mondom, hogy nem! Nekem is kellenek titkok. Méghozzá saját titkok, amik ugye csak addig titkok, míg meg nem osztom...
Idén kicsit előbbre jött a feszkószezon. Most mennem kell!...
