2015. október 28., szerda

Kezek

Ülünk a teraszon egymás mellett. A lemenő őszi nap utolsó melegét élvezzük, s közben beszélgetünk.
Mesél. Mint régen amikor még kisgyerek voltam. Meséi felölelik egész életét. Egymással versengve tolulnak elő kisiskolás emlékei. Aztán hirtelen már szülőszobáról, majd ismét gyermekkori barátnőiről, és Szeréna-néniről szól a megemlékezés, aki tanította őt annak idején.
Előre dőlök a karosszékben, mint mindig ha indulni készülök valahová. Szelíden megfogja a kezem. Rám sem néz, csak mesél tovább. Most már a jelennél tartunk.
- Ebédeltünk ma már? - kérdezi. Tekintete valahol messze  a felhőket kutatja.
A kislányom jut eszembe róla. Esti elalvás előtt ugyanígy követelte, hogy maradjak még
- Keheeem. - mondta, és kicsi kezével az enyémet kereste.
Most anyám tart fogva éppen úgy.  Hirtelen felém fordul, és minden körítés nélkül azt mondja:
- Mostanában félek egyedül...
Ülünk a teraszon, és fogjuk egymás kezét.
Már nem is szólunk csak beszédesen hallgatunk.
Egy darabig még néz engem, majd figyelmét ismét a felhők kötik le.
Látszólag