Áh! Majd máskor...

Nekifutottam az alvásnak. Ahogy ágyamon fekve eltávolodtam a világtól, egyre magasabb, egyre egyszerűbb szinten éreztem magam, ahonnan "lenézve" a földi élet olyan bonyolultnak látszott! A végtelenség fogalma bűvölt el ki tudja hányadszor már, amit pedig sosem lehet teljesen megismernünk. Mert hogy nincs vége ugye. És ez igaz minden dimenzióban, síkban, és időben egyaránt. Minden amit ismerünk, valamiféle rendszer, amit több kisebb rendszer alkot, s azokat is sok mégkisebb, majd megint rengeteg kisebb... és ennek nincs vége. Fölfelé ugyanez a séma. Minden, és mindenki része egy nagyobb rendszernek, azok nagyobbakat alkotnak, majd hatalmasabbakat... és ennek sincs vége. Azután az idő kérdése, ami inkább egyébként a történések kérdése, mert, hogy idő mint olyan nincs. Mikor kezdődött a világ története?  Jaaa?  És azelőtt mi volt?  És mikor lesz vége a világnak? A mi Tejútunk beleúszik majd az Androméda ködbe, s egy nagyobb rendszert fog alkotni. És azután? ...  Nincs vége semminek. És eleje sincs. És ami volt, az sincs már. Ami lesz, az meg még nincs. Ami van? Olyan rövid a "van" léte, hogy szinte azonnal a múltba vész, tehát jelentéktelen mivel az ugyebár már nincs.  Mit? Hogy a jövő miatt olyan fontos? Kinek? Lesz olyan egyáltalán? És én vagyok? vagy mi... leszek?
Áh! Majd máskor... Most inkább alszom. Mikor? Hát ebben a pillanatban, és ha van jövő, akkor még sok-sok pillanaton át valameddig. Talán... de ez sem biztos, mint ahogyan semmi sem az.. De ha semmi, akkor ez a kijelentésem sem, s akkor meg fölösleges okoskodás. Volt. Vagy mi... Lesz? Minél többet gondolkodom, annál inkább arra a következtetésre jutok, hogy semmi, és senki nincs...

Hagyjuk!

Talán ilyesmire gondolt Einstein papa amikor hosszas fejtörés után felsóhajtott: " Ezt hogyan fogom elmagyarázni az emberiségnek!?"