Csak figyelem.
Ülök mellette, vagy szemben vele, és bámulom. Hallgatom ahogyan mesél. Elmesél mindent ami fontos volt neki eddigi életében. Örömöket, bánatokat, mesés, és valóságos történeteket. És egyre szomorúbban konstatálom, hogy a szomorúságokból sokkal több jutott neki mint örömökből.
Csak nézem.
És hallgatom. Rólam ezt talán nehéz elhinni, de most ez van.
- Te most csak hallgaas! Most én beszélgetek - mondta egyszer, és azóta ez van. És ez hatalmas adomány nekem, aki eddig soha nem tudtam csak hallgatni. Most jövök rá, hogy ez mennyivel jobb így. Mert igaz, hogy beszélni, mesélni, közölni jó, sőt nagyon jó ha van kinek, van mit, és van miért, de hallgatni... csodálatos.
Az benne a csodás, hogy ezzel sokszor többet tudok segíteni mint ha szóval irányítanám a "helyes" útra az engem hallgatót.
Bár ahogy a kérdésekkel is, a hallgatással, a meghallgatással is pont ugyanoda lyukadunk ki mint ha direkt módon befolyásolnám. Mert tulajdonképpen segítséget kért. Ötleteket, tanácsokat, lelki támogatást.
Csakülök, és nézem.
És látom ahogyan kiteljesedik. Arca átszellemül, kisimul, megszépül ahogy mesél. Pedig többnyire panaszkodik. Na nem nekem! Szinte csak magának sorolja régi sérelmeit, bánatát, csalódásait, fájdalmát. Én csak a helyemre képzelt hallagatóságát képviselem ebben a "párbeszédben". Így valahogyan ki meri, és ki is udja mondani gondolatait azoknak akiket most én képviselek. És ettől megnyugszik.
Lelki szemetes lettem.
És büszke vagyok erre a státuszra.
Csak ülök, és bámulok.
Bámulom a ragyogást szemeiben, bámulom átszellemült tekintetét, bámulom ŐT! És boldog elégedettség tölt el, hogy még bámulhatom, hiszen tudom, hogy rám csak eddig volt szüksége. és örülök minden hívásának annak ellenére, hogy látom, most már inkább csak azért hív, mert rájött, hogy ezzel ő is ad nekem. És adni ő is jobban szeret...
És én csak ülök, és bámulok...
Ülök mellette, vagy szemben vele, és bámulom. Hallgatom ahogyan mesél. Elmesél mindent ami fontos volt neki eddigi életében. Örömöket, bánatokat, mesés, és valóságos történeteket. És egyre szomorúbban konstatálom, hogy a szomorúságokból sokkal több jutott neki mint örömökből.
Csak nézem.
És hallgatom. Rólam ezt talán nehéz elhinni, de most ez van.
- Te most csak hallgaas! Most én beszélgetek - mondta egyszer, és azóta ez van. És ez hatalmas adomány nekem, aki eddig soha nem tudtam csak hallgatni. Most jövök rá, hogy ez mennyivel jobb így. Mert igaz, hogy beszélni, mesélni, közölni jó, sőt nagyon jó ha van kinek, van mit, és van miért, de hallgatni... csodálatos.
Az benne a csodás, hogy ezzel sokszor többet tudok segíteni mint ha szóval irányítanám a "helyes" útra az engem hallgatót.
Bár ahogy a kérdésekkel is, a hallgatással, a meghallgatással is pont ugyanoda lyukadunk ki mint ha direkt módon befolyásolnám. Mert tulajdonképpen segítséget kért. Ötleteket, tanácsokat, lelki támogatást.
Csakülök, és nézem.
És látom ahogyan kiteljesedik. Arca átszellemül, kisimul, megszépül ahogy mesél. Pedig többnyire panaszkodik. Na nem nekem! Szinte csak magának sorolja régi sérelmeit, bánatát, csalódásait, fájdalmát. Én csak a helyemre képzelt hallagatóságát képviselem ebben a "párbeszédben". Így valahogyan ki meri, és ki is udja mondani gondolatait azoknak akiket most én képviselek. És ettől megnyugszik.
Lelki szemetes lettem.
És büszke vagyok erre a státuszra.
Csak ülök, és bámulok.
Bámulom a ragyogást szemeiben, bámulom átszellemült tekintetét, bámulom ŐT! És boldog elégedettség tölt el, hogy még bámulhatom, hiszen tudom, hogy rám csak eddig volt szüksége. és örülök minden hívásának annak ellenére, hogy látom, most már inkább csak azért hív, mert rájött, hogy ezzel ő is ad nekem. És adni ő is jobban szeret...
És én csak ülök, és bámulok...
