Azt mondod, ismersz. Mint a tenyeredet.
Kíváncsivá tettél.
Most kérlek emlékezz! Mit tudsz saját tenyeredről?
Azon kívül, hogy a Tied.
Van- e benne sebhely (tudod: egy hely a sebeknek, ha a szíved már megtelt) s forró krumplit szorongat-e téli esteken?
Mit látsz benne, ha vaksötét az éj, s halk szuszogással melléd telepszik az egyedüllét?
Van-e benne erő, a nehéz napokra, hogy fogni tudjon mindent mi fontos lehet?
Akarod- e, hogy takarjon, ha sanda szemek kutakodnak mindenen áthatolva?
Érzed-e illatát? Hagymaszagú, szendvics?
Vagy kézkrémtől ragacsos, édesmézes pempő?
Érinti-e néha kedvesed bőrét? S ha nem, hát él-e még az emlék?
Azt mondod ismersz.
Ttenyeredbe arcomat nem fogtad.
Ne less kérlek! Nem ér!
Csak gondold el, milyen az ki e kézből enni kér.
Láss vele! Nézz körül! Simítsd végig a világot!
Megtalálsz-e benne?
Hiszen ismersz...