2015. november 24., kedd

Majdnem

Aki ismer engem az talán nem is hinné, de vannak olyan pillanatok amikor elbizonytalanodom.  Teszem a dolgomat, vagy legalábbis amit annak hiszek, és egyszercsak úgy érzem, hogy egy pillanatra megáll velem a világ. Hirtelen egyidejűleg látom az életemet eszmélésemtől a jelen pillanatig. És minden olyan egyszerre ismerős, és idegen ebben az "állófilmben". De élvezem azt az érzést ami akkor uralkodik el rajtam. Minden olyan jó, és egyben ijesztő. Hirtelen látom, (talán megsejtem?) a folytatást is. Az sem különb. Egyszerre fényes, és reménytelen. Látom a sorsomat. Betegségeket látok, cukor, meg vese, meg prosztata, szóval mindent mit egy "grósztata" átélhet, de ezzel együtt látom azt a hatalmas szeretetet is ami körülölel, felemel, és megóv. És ettől bizonytalanodom el. Hogyan fogom én ezt mind viszonozni? Mert jobban szeretek adni mint kapni. Vajon adtam-e életemben eleget ahhoz, hogy most én is kaphassak belőle valamicskét. Nem azoktól várom akik tőlem kapták! Igazából nem is tudom, hogy várom-e. Csak úgy egyszerűen jólesne. Majd. Egyszer. Ha rászorulok.
Nem értem azokat akik szeretet nélkül élik le életüket. Talán ők is tudtak szeretni valamikor. Aztán egyszer rászorultak, hogy ne mutassák ki. S ha ezt sokáig gyakorolták, hát úgy hozzá is szoktak, hogy nekik azok tűntek furcsának akik szabadon mertek szeretetet mutatni érdemeseknek, és érdemteleneknek egyaránt.
Szóval megáll néha velem a világ egy pillanatra, és én ezt a bölcsesség pillanatának nevezem. Hiszen alig valamicske választ el ilyenkor attól, hogy újra levegőt vegyek. Újra levegőt vegyek, és menjen minden tovább a megszokott mederben. És csak szívom, fújom a levegőt, s egy idő után már majdnem el is felejtem azt a bizonyos megdermedt pillanatot amikor a szívem önálló életet halt, és elmerengett azon, hogy mit is tegyen. Dobbanjon, vagy ne dobbanjon...
Már majdnem el is felejtem.
De csak majdnem.