Meteor 1.3

Lajossal nagyon egy húron pendültünk. Szavak nélkül is meg... szóval mindent...
Egy alkalommal reggel kilenckor vettük át a szolgálatot Sanyitól. Átlapoztuk az eseménynaplót, és kiértékelésképpen Lajos megjegyezte, hogy amit leírt az tökéletesen fedi a valóságot. De a Veszely Csárdába biztosan nem vitte magával Sanyi a naplót, mert az a rész hiányzik... Sanyi egy külön világ volt. Több élete is volt párhuzamosan. És valahogy olyan "skizof-rém" (!) formára vette némelyik életét. Az egyikben pl. ő volt a család üdvöskéje. Ez abban nyilvánult meg nála, hogy kényére-kedvére azt tett otthon amit csak akart. Egy alkalommal benyitott a szomszédban lakó nagyanyjához:
- Gyerünk Mama! Költözünk.
- Hová kisfiam?
-Ezután velem laksz majd. Jó lesz az neked! Eladtam a házadat!
- Miért?
- Éppen elégért. Na pakoljunk!
Egy másik élete pedig a "városbohóca" nevet érdemelhetné ki. Nem volt alkoholista, de amolyan alkalmi ivóként bizony érdekes dolgokat láthatott a városka lakossága az ő produkcióiból. Pl. egy alkalommal nem szolgálta ki a pultoslány arra hivatkozva, hogy a folyadék nem összenyomható (tanult lányka volt) így ha taposná sem férne a bendőjébe több. Erre a mi Sanyink, csak hogy bebizonyítsa, hogy fér még oda ahová az előző adagok csurrantak, fogta a pulton levő születésnapi rózsacsokrot, kiemelte a vázából, kiitta annak a tartalmát, majd visszacsusszantotta a csokrot a következő megjegyzéssel.
- Ha én inni akarok, akkor én iszok! Ok? Egyébként ez az utolsó sör volt a legjobb amit ma ittam... Ezután kért egy cigit. Kapott. Meggyújtotta fordítva, és amikor a füstszűrő elfogyott, és a parázs a dohányhoz ért volna éppen, elnyomta.
- Nem dohányzom! - mondta- És a dohányfüst különben is ártalmas!
Azzal szépen beült a kocsijába (amit engedély nélküli taxizásra is használt) és a jellegzetes szürke Zsiguli őrült tempóban (kb. húsz km/h sebességgel) hazaindult vele. No csak éppen erre vártak a város éber őrei! Nyomába eredtek, s már előre érezték zsebükben a jutalmat amiért ilyen ügyesen lefülelték a már régóta figyelt személyt. No de Sándorunk nem adta magát egykönnyen! Beletaposott a gázba, és hatalmas üldözéses elfogás vette kezdetét, ami a megyeszékhely egyik jellegzetes burkolat nélküli sártengerre emlékeztető utcájában ért véget. A rendőrök körülfogták az elsüllyedt orosz csodát. Kicsit aggódtak, hogy az autóból kiszálló "gyanúsított" nem esik-e azonnal a vízzel telt árokba. De nem!
- Ki van a hátsó ülésen? - Hangzott el az első kérdés.
- Mér??? Van ott is valaki baszikám?...
   Nos Sándorunk ezek után a munkahelyén szinte hihetetlen, de egy hozzáértő, mindig pontos, megbízható, csendes, jó szakember volt. És nagyon jó munkatárs! Egyszerűen imádnivaló! Azonkívül zseni. Zenei, és sport zseni volt. A háta mögött tartott gitáron, vagy satuba fogott pengető fölött mozgatva hangszerét, Jimi Hendrix számokat játszott az eredetivel megegyező minőségben. A Fradiba is hívták focizni, de arra hivatkozva, hogy sérülékeny, lemondta köszönettel a megtisztelő felkérést.
- Miért? Sérültél már meg? - kérdezték tőle  egyszer. - Még nem. De az nagyon rossz lehet!- volt a lakonikus válasz.
   Szóval őt váltottuk Lajossal. Miután hóvége volt, mindketten el voltunk foglalva sokáig az adminisztrációval. Úgy tíz óra tájban Lajos bekapcsolta a rádiót. Valami jugoszláv állomáson híreket mondtak éppen hős marsalljukat éltetve szokás szerint. Aztán zene. Mi csak ültünk íróasztalainknál, és tettük a dolgunkat. Nem beszélgettünk. Már régóta nem nagyon tudtunk volna egymásnak újat mondani. Eleinte élveztük a csendet. Később meg már mindketten a másikra vártunk, hogy megtörje azt,
Aztán úgy a dálután közepén egymásra néztünk, kezünkben megállt a toll, egy légy ijedten merevedett mozdulatlanságba  az ablaküvegen a feszültség hatására, s mi EGYSZERRE szólaltunk meg imígyen:
- Tovarisom Jánosom Kádárom.
Ahogy illik. A reggeli rádióhírek megtették hatásukat.
Mondom egy húron pendültünk.

Miután jól kibeszélgettük magunkat, leültünk sakkozni. Még nem álltak a bábuk, amikor Lajos azt mondta:
- E-2 E-4
-Kis szünet után válaszoltam komoly pofával.
- Felajánlom a döntetlent a huszonharmadik lépésben.
Lajos két ujjába temette arcát. Nagyon gondolkodott.
- Harmincadikban, de elfogadom.
Aztán estig már csöndben voltunk megint.
Dolgoztunk nagyon...

Meteor 1.2

Új kollégáimnak különös szokásai voltak. Úgy általában mindenben. Például szerettek dolgozni. Ebben könnyen követtem őket. Aztán ott voltak a sportok. Általánosan elfogadott munkahelyi testnevelésnek számított nálunk a tollaslabda, mint a szellemi munka megalapozó kiegészítő tevékenysége. Ezt sokáig csak úgy a frissen kaszált fűben műveltük. De ahogy egyre profibbá váltunk, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy KELL EGY PÁLYA!
Nekiálltunk tehát. Lajos tervezte meg  a pályát. Hatalmas odafigyeléssel, teljes látvány- és építési tervet készített. Olyan mérnöki munka volt ez, csak annál (Lajosra jellemzően) sokkal igényesebb. Na ennek alapján (szocializmus volt) mindenki előszedte az ismeretségi köréből, hogy mivel tud hozzájárulni a megvalósításhoz. Az egyiknek a haverja munkagépet szerzett a terület előkészítéséhez. A másiké salakot szerzett az öntödéből. A harmadik ismert egy fuvarost. a negyedik egy sportszerraktárban dolgozott... Szóval lassan-lassan összeállt minden, és mi kalákában (mondtuk minden segítőnknek, hogy ha te is ilyet építesz, majd mi is megyünk segíteni...) nekiálltunk a "Tollaslabda Stadionnak." Jó. Ehhez nem épült többezer férőhelyes fedett fa lelátó, egyáltalán: nem volt lelátó. Az egész Fényesi Tanyák vidéke volt a lelátó. Le ugyan nem lehetett látni, mert mindenki lent volt... de a földeken kapáló asszonyok is bekiabáltak néha:
 - Aztán jó munkát az URAKNAK! - Ezek persze mi voltunk. Köszöntük szépen, viszont kívántuk, aztán folytattuk tovább a "munkát" a katonai stílusú befelé hajló tetejű szögesdrótos kerítéssel védett játszóterünkön. Egyébként úgy általában mi voltunk a környék különcei. Mivel ott állt egy hatalmas vas szerkezet, azonnal híre ment, hogy itt nem ám a Meteorológia van, hanem egy LEADÓ! Ennek pedig az a titkos célja, hogy zavarja a Szabad Európa Rádió adását! Ha valakinek mondtam, hogy hol dolgozom, azonnal jött a válasz sokatmondó pillantások kíséretében:
- Ja! A leadóban!
Végül nem tiltakoztunk. Egy idő után ha kérdezte valaki, hát egyszerűbb volt ezt a válasz adni: A LEADÓBAN... És nem kellett többé magyarázkodni.
Szóval lett nekünk egy pályánk. Tökéletesen megfelelt a nemzetközi szabványoknak. Akár Európa bajnokságot is lehetett volna rendezni rajta. Csak hát az akkori miniszterelnökünk nem fordított elegendő energiát a tömegsportok népszerűsítésére. Így aztán mi magunk élveztük. Minden szolgálatváltáskor akadt partner is, így a szolgálat átadása ezentúl ott történt meg. Valahogy eképpen:
- Te szerválsz! - Mi volt az éjjel?
- Ez hosszú volt bocsi.
- Nem baj, nekem a pont.
- Volt három specitávirat. Meg egy kis kilencvenötös is, de nem sokat zavart.
- Más?
- Na! Ne ilyen erőset! Majd kiütötted a szemem!  Egyébként hajnal felé valaki itt ólálkodott a fáskamra mögött kívül a kerítésen. Úgy csináltam, mint ha macskának hinném, és jól meghajigáltam földrögökkel. "Sicc az anyád! Takarodsz azonnal haza kurrogni?!"
- Ne röhögtess! Nem ér ha mindig eltereled a figyelmemet!
- Mert nem tudsz játszani...
- Te! Az nem a Kurucz Kartárs volt az a macska? Tegnap mondta, hogy ellenőrizni fogja az éjszakai észleléseket.
- Nemtom. Nem válaszolt. Csak valami nyöszörgésféle...
- Mondom, hogy ne röhögtess! Nem méltó ez egy úriemberhez.
- Úriember földlabdával játszik- énekelte erre a kolléga egy régi sláger dallamára.
A játék itt félbeszakadt. Idő volt.
Tehát munka.