2015. május 25., hétfő

Katám

Tíz év. Nem nagy idő. Életemnek egy hatoda csupán. Mégis fontos nekem, hisz tíz éve már, hogy megérkezett elsőszülött unokám.
Nagyapa lettem. Egy nagy törés után az egész család segített, vigyázott rám, s eközben sok sok nehézség, és küzdelem után Firenzében megszületett Katám. S akkor valami kicserélődött bennem. Egy nagy üresség kisebb lett ezzel, és egy napon azt vettem észre magamon, hogy újra terveim vannak.
Valamikor fiatal apaként az volt az álmom, hogy ha minden rendben megy, akkor negyvenes éveimben nagyapa lehetek, hatvanasban déd, nyolcvanasban ük, s ha vigyázok magamra, akkor százévesen szép... Aztán múltak az évek, és ott fent az égiek úgy döntöttek valamiért, hogy megvárják míg megérkezik hozzájuk a segítség, hogy együtt óvhassák, menedzseljék az unokák megfogantatását, és eljövetelét. Talán ennek köszönhetek mindent. Így lehettem "Papi". Így kaptam az élettől egy újabb esélyt (s azóta Máté révén még egyet) a boldogságra. Boldogan tudatosul bennem, hogy szép már soha nem leszek...
 Soha nem felejtem a "fiatalok" szemében a fényt ahogy oldódott bennük a feszültség a sok megpróbálatás után. Soha addig el nem tudtam volna képzelni, hogy mekkora boldogság nagyszülőnek lenni!
Tíz év nem nagy idő. De ha Katára nézek, boldog örökkévalóság...

2015. május 23., szombat

élni...

Ma ismét  leckét kaptam emberségből, barátságból. Megsemmisültem tőle. De boldoggá is tett. Az szó,hogy hála, szinte semmit nem fejez ki érzéseimből... Olyan jó élni! Olyan szép az élet! csak legyen annyi amiben meg tudom hálálni mindezt!



2015. május 19., kedd

Időjárás

Otthon harminc fok. Itthon tíz. Nekem a különbség pont elég is lenne éven át...

2015. május 7., csütörtök

facebukkan

https://www.facebook.com/orbigabi

Egy kis politikai meditáció

Megpróbáltam kiüríteni az agyamat politikailag. Nem volt könnyű. Eléggé tele volt már mindenféle mázzal...
Aztán a mélyből hirtelen felmerült egy képlet. Magam előtt láttam a régi világot, amiben azok privilégiuma volt a politika, akiknek volt elég vagyonuk, hogy ne a napi megélhetésről kelljen gondoskodniuk. Így aztán a régi urak jól-rosszul, de nem pillanatnyi érdekeik, hanem a nagy közösség, a nép, az ország érdekeinek figyelembevétele mellett döntöttek súlyos kérdésekben. Ha vita volt, az csak azért, mert mindenki másként akarta tolni ugyanazt a szekeret. Volt aki előre, de néha volt aki hátra is. Ilyenkor szavaztak, és a többség akarata érvényesült. De mindenki szavazott! Nem csak az éppen szavazók többségének a véleménye döntött.
Azután jött a nagy fene szocializmus, amikor politikusaink felsorakoztak egy eszme mellé. Ha nem tették, akkor nem volt sorakozás. Szibériába pedig egyirányú közlekedés volt annak idején. Tehát sorakoztak. Generációkon át kialakult egy "politikai elit" akiknek nem volt más dolga, mint beletanulni a politikába, irányítani az ország dolgát, és élvezni annak az irányításnak hasznait. Tehát semmi nem változott az előzőekhez képest, csak a politikusok személyének kiválasztása. Ugyanúgy bele kellett nevelkedniük mint elődeiknek annak idején.
És akkor eljött a nagy rendszerváltozásnak nevezett valami.
Nos itt történt meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Az addigi jogos háttérbe szorultságból előtört a SELEJT!
Mert bizony akárhogy is szépítjük, ezek az "urak" eddig nem azért nem politizáltak mert félreállították őket, (bár szinte kivétel nélkül erre hivatkoztak) hanem azért, mert nem fértek be a szocializmus elitjébe. Egészen egyszerűen hülyék voltak. Jó. Ez lehet, hogy túl erős kifejezés. Akkor nevezzük őket tehetségtelennek. És amennyivel kevesebb volt a tehetségük, annyival nagyobb volt bennük a hatalomvágy, és a "magabiztosság"
Szóval példaként állították maguk elé a talajvizet, és jól feltörtek. De mint ahogy a mondás is megjegyzi "a szar mindig a felszínen úszik", amikor kiderült a tehetségtelenségük, hiába került akkori pártjuk (pártjaik) a süllyesztő jótékony feledésébe, ők, és kiválasztottaik mindig a felszínen maradtak. És akarnak is maradni amíg van mit rabolni az új idők új módszerével, a MEGÉLHETÉSI POLITIZÁLÁSSAL."
Lehetne még ezen rágcsálni hosszasan, de nem teszem. Mindenkinek a józan megítélésére bízom. Mindenki döntse el magában, hogy meddig akarja még eltűrni, hogy a gátlástalanoké legyen ez az egyre elszegényedő ország! És ha sikerült döntésre jutni, akkor azt is el kell dönteni, hogy mit kell tennünk azért, hogy jobbíthassunk a helyzeten. Mert kritizálni könnyű! És egyébként csak úgy érdemes, ha rögtön a kritika mellé állítjuk az előre vivő javaslatokat is.
És akkor talán eljő majd, de legalábbis eljöhet végre a KÁNAÁN!
Vagy mi...

2015. május 6., szerda

Tápiószelén csak lassít a szerelvény...

Vonaton ülök. S miközben a lelkem issza be a száguldás édes zaját, gondolataim messze járnak már. Mi az mit hátrahagyok, s mi vár majd rám ha célba érkezem? Hol a határ? Mi kerít majd jobban hatalmába amikor odaérek? Azon a ponton egyformán hiányzik majd minden. Valahol félúton lesz talán ahol az itthon-otthon fogalma váltani fog. Otthonná lesz az itthon, és itthonná az otthon. És a káosz ami ezzel jár, elönti majd a szívemet. Eddig csak egy hazát hagytam el amikor utaznom kellett. Most bárhová utazom, mindenhol otthon, és otthontalan vagyok. Azt gondolhatnátok, hogy fájdalmas ez a megosztottság. De nem! Mindig a megújulás, a boldog vágyakozás lengi be hűtlenségemet.
Kinézve az ablakon, egy orgonabokrokkal ölelt kis települést látok éppen. Körülötte szántások ameddig a szemem ellát. Úgy ül a földek közepén ez a kis település, ahogy én élek ebben az összevisszaságban. Mint aki nem tudja, hová is tartozzon?  Hát csak megbújik a barázdák között. S a szem megszokja. Egy idő után ott a helye. És senki nem törődik vele, hogy miért. Senkit nem érdekel, hogy mióta, s meddig még.
De robog a vonatom, s én utazom. Itthonról - haza...