Vonaton ülök. S miközben a lelkem issza be a száguldás édes zaját, gondolataim messze járnak már. Mi az mit hátrahagyok, s mi vár majd rám ha célba érkezem? Hol a határ? Mi kerít majd jobban hatalmába amikor odaérek? Azon a ponton egyformán hiányzik majd minden. Valahol félúton lesz talán ahol az itthon-otthon fogalma váltani fog. Otthonná lesz az itthon, és itthonná az otthon. És a káosz ami ezzel jár, elönti majd a szívemet. Eddig csak egy hazát hagytam el amikor utaznom kellett. Most bárhová utazom, mindenhol otthon, és otthontalan vagyok. Azt gondolhatnátok, hogy fájdalmas ez a megosztottság. De nem! Mindig a megújulás, a boldog vágyakozás lengi be hűtlenségemet.
Kinézve az ablakon, egy orgonabokrokkal ölelt kis települést látok éppen. Körülötte szántások ameddig a szemem ellát. Úgy ül a földek közepén ez a kis település, ahogy én élek ebben az összevisszaságban. Mint aki nem tudja, hová is tartozzon? Hát csak megbújik a barázdák között. S a szem megszokja. Egy idő után ott a helye. És senki nem törődik vele, hogy miért. Senkit nem érdekel, hogy mióta, s meddig még.
De robog a vonatom, s én utazom. Itthonról - haza...
