Stalika

Amikor a találkozót megbeszéltük, éppen otthon volt. Hétvégi eltávot, kimenőt kapott a gyógyintézetből, s a család örömeit élvezete. Időpontot is egyeztettünk. Ezután már nem is zavartam, hisz úgyis találkozunk, s akkor majd mindent jól kipletykálunk ahogy kell...

Aztán a megbeszélt nap előtt felhívtam, de senki nem vette fel a telefont. Később sms-t írtam, hogy holnap mennék. Nagysokára jött a válasz:

"JÓ"

Aztán visszahívott. Hangja nagyon furcsa volt. Gyenge, de határozott. Olyan "megfázós". Mondta a szoba számát, hogy hol kell majd keresnem. 

- Mit hozzak Stalika? Mire van szükséged?

- Nekem már semmire. Csak gyere! - mondta - majd hozzátette:

- Mégis: Hozz nekem limonádét. Olyan igazit. Olyan csavarósat...

Amikor beléptem az ajtón, kis résnyire nyitotta a szemét, majd könnyes mosolyra derült (a könnyek a fény miatt jöttek csak...) és ölelésre tárta karjait. Istenem! Azok a karok! Mindenféle csövekkel ékítve...

Hosszan és örömmel ölelt. Ma már tudom: búcsúzott...

Majd első szavával rögtön faggatott: 

- Hogy van a lábad? - kérdezte. Istenem! Még most is a más gondja nyomja szívét? 

- Leér a földig valamennyi.- válaszoltam.

- Komolyabban kellene venni. - suttogta, és mosolygott rendületlenül.

Leültem az ágya mellé. Valami idétlenséggel próbáltam elütni zavaromat.

- Legutóbb jobb helyen buliztunk.

- Most ez a legjobb nekem. - mondta.- Hidd el! Ez már a VÉGSTÁDIUM!

Sokáig nem tudtam megszólalni ezután. A limonádét kitettem az asztalkára, mellé egy szatyorban némi édességet, (addig nem sejtettem, hogy semmiféle táplálékot nem vesz már magához) meg egy pici üveg "sajátfőzésűt" olyan egy kortynyit "az útra"...

- Jó lesz a Papának. mosolyodott el ezen.  (Hülyén éreztem magam)

- Sz. volt már ma? - kérdeztem.

- Most ment haza nemrég. Minden nap jön... Most "Útont" várom. Bármelyik percben itt lehet.

Amikor megcsörrent egyik telefonja, kezét nem nagyon tudta mozdítani, így én kerestem meg, vettem fel, és adtam a kezébe. Hát igen! A család! Minden percét kontrollálták. Ahogy az egy jó családhoz illik. 

Később csak ültem az ágya mellett, és fogtam a kezét. Mesélt. Szinte minden közös ismerősünkről volt pár kedves szava. A felsorolás most már valóban búcsúzásnak tetszett. Ettől elkönnyeztem magam. Mindig ez van, ha tehetetlen vagyok. És akkor, ott nagyon tehetetlen voltam.

- Nem sírunk! - adta ki a parancsot.

- Te nem is - mondtam - de nekem köll...

- Hát akkor bőgj, ha kedved tartja!

De nem akartam. Simogattam a kezét. Olyan aszott, száraz kis keze volt, mint Nagyinak mielőtt ő is elindult az útra. Még a színe, s tapintása is az volt. 

És akkor pár mondattal összefoglalta a lényeget. Hogy itt az idő. Nem kérte, nem engedte a szenvedéshosszabbító beavatkozásokat. Ha menni kell, akkor emelt fővel megy. És nem könyörög, nem "kicsinyeskedik". Tudomásul veszi, sőt tudja, hogy így a legjobb.

- Mindenkinek. - tette hozzá csendesen. És megszorította a kezemet.
- Üzensz valamit ennek a rohadt világnak? - kérdeztem a könnyeimmel küszködve.
- Óvatosan rohadjanak... - mosolyogta.

- Isten Veled Stalika! - súgtam a fülébe. - Köszönök mindent. Majd vigyázz rám onnan föntről is!

- Vigyázol te magadra! De ha nem, hát majd figyellek...- s ezzel elengedte a kezemet, és belekapaszkodott a párnájába. Törékeny testéből csak arca, és a két felemelt keze látszott ki a takaró alól. 

Mint aki felröppenni készül éppen.

És ma felröppent.