Meteor 1.1

Nehéz lenne körülírni, hogy mivel múlattuk az időt új munkahelyemen. Pl. rögtön az elején beosztottak Lajos mellé, mert ő ugyebár nagytudású, tapasztalt kolléga volt, és állítólag sajátos módszerekkel át is tudta adni tudását az újonnan érkezőknek. Nos a nagy tudásban nem is lett volna hiba. A sajátos módszerek viszont... Szóval ha valaki látott volna bennünket tanulás közben, az bizonyára dobott volna egy hátast. Mindenesetre a látvány nem ugyanaz lehetett mint az én legelső siófoki élményem. Itt senki nem járt öltönyben, és nyakkendőben, csak esetleg Intze kolléga amikor sietősen távozott reggel otthonról. De a nyakkendőt ő is csak az érkezésig hordta. Minek nyakkendő ugyanis egy káposztaföld közepén? A Meteorológiai obszervatórium ugyanis a Május 1 nevet viselő TSz Csoport Fényesi Kertészetének a kellős közepén ágaskodott. Ott állt ugyanis a repülőtér egykori irányadó háza, mely akkoriban az Obszervatóriumnak adott helyet. Udvarán egy hatalmas antennarendszerrel, melynek közepén egy harminchat méteres néhai vasúti világítótorony meredt az égnek. Az obszi u.i. kettős feladatot látott el. Egyik feladata a szinoptikus megfigyelés, és adattovábbítás volt. A másik az ionoszféra kutatása. Nos ez utóbbinak volt kelléke az antennatorony is, aminek rengeteg kalandot, és kellemes órákon át tartó távolbanézést köszönhetek. Én ugyanis nem születtem Petőfinek! Ez rögtön kiderült amikor először utaztam az Alföldre, és órákon át nem láttam egyebet, mint ugyanazt a tanyát, tehénnel, akáccal, és ugyanazokkal a "svájcibugyikkal" a szárítókötélen. Akármikor kinéztem a vonat ablakán, ugyanez a változatosnak egyáltalán nem nevezhető látvány fogadott. Márpedig ott a síkon egy tanya, egy fa, egy tehén ( a többiről most nem is beszélve) akadályt képeznek a távollátásban. Tehát annak aki nem a "hatalmas semmi" közepén látta meg a napvilágot, annak az Alföld nyomasztóan hatott távolságok nélküli világával. Mit nekem Te Kárpátoknak vadon száguldozó agyú nagy költőellensége Te!?
De térjünk vissza a tanulmányokra! Munkabeosztásunk nagyon praktikus volt. Négy naponként huszonnégy óra.  Ez azt jelentette, hogy néha kimentünk dolgozni. De a nappalok legtöbbjét mindenki ott töltötte ahol akarta. És mindenki máshol akarta. Kivéve engem, mert eleinte annyira szerettem ott lenni, hogy elüldözni is nehéz lett volna. Mindent csináltam, csak ne kelljen hazamennem. Kaszáltam az udvart. (Ötezer négyzetméter) Aztán forgattam a szénát, majd kazlakba raktam, és boldog voltam amikor kiderült, hogy ezért pénzt is kapok pluszban. Aztán meg nem voltam boldog, amikor Zsíros kartárs valami nagy merészségtől vezérelve eladta egy parasztnak a szénámat. Aztán meg ő nem volt boldog, mert én meg kergettem, és siettemben elfelejtettel letenni a vasvillát. Szóval az élet zajlott rendesen, Lajos bevezetett a felhők, az észlelési kulcsok, és egyéb tudományok világába, közben persze rengeteget sakkoztunk, és mindig az aludt éjjel kevesebbet aki vesztett. Nem sokat pihentem...
És persze szabad időmben fel a toronyba, mert onnan nem csak a szomszédasszony alsószoknyáját lehetett látni (a szárítókötélen!) hanem a Bihari hegyeket is!!! Hegyeket! Kiéhezett szememnek olyanok voltak a távoli vonulatok, mint száraz tevének a Fata Morgana. Vonzottak. Úgy szerettem volna repülni...De azt sem tudtam akkor még. Hiába no! Fiatal, tapasztalatlan suhanc voltam akkoriban!

(itt halkan megjegyzem, hogy ha valakinek van valahol egy eldugott fotója arról a bizonyos "Obsziról" és az antennatoronyról, azt bizony örömmel Venném, és ide fel is tenném hogy mindenki láthassa, és okuljon belőle!)

O.M.SZ.

Most nem az általánosan ismert Országos Mentő Szolgálatról lesz szó. Pedig a címbeli rövidítés sok esetben inkább arra enged következtetni. Én most szeretett, és soha meg nem tagadott munkahelyemről emlékezem. Persze csak vázlatosan, nagy vonalakban, mert hiszen ki tudna részletekbe menni egy ilyen témában anélkül, hogy végül egy regény ne kerekedne ki a megemlékezésből? (Az meg ugye milyen megterhelő lehet, hogy állandóan író-olvasó találkozókra hívják az embert, és olyan dolgokat kérdeznek amik konkrétumok, de az író már régen nem is emlékszik rá?)

Szóval: Első találkozásom az Országos Meteorológiai Szolgálattal valamikor a hatvanas évek végén Siófokon történt. Akkoriban a testvérem az egyetemmel éppen ott töltötte nyári gyakorlatát. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, Eduscho A Szilárdot is ennek a gyakorlatnak köszönheti a nagyérdemű, aki szintén annak a budapesti egyetemnek volt a hallgatója, s lett a Szolgálat elhíresült (majdnem azt írtam: hírhedt) prognosztája, aki eleinte zseniális, később inkább csak "érdekes", végül reklámarc, és magánmeteorológus lett. De ez majd később. Most ott tartok, hogy azon a bizonyos nyári gyakorlaton meglátogattam a nővéremet a siófoki meteorológiai obszervatóriumban. Már a név is varázslatos volt: Obszervatórium. Csak álltam a kapu előtt, és reszkető ujjamat próbáltam a csengő gombján tartani, de nehéz volt egy folyamatos csengetést produkálnom. Aztán belépve a vártnál is komolyabb helyen találtam magam. Persze a tesóm, és évfolyamtársai, mint minden fiatal falka, "életet vittek" a komoly falak közé, de amikor egy úriember (később egyszer mekkorát söröztünk!) körbevezetett, csak tátottam a számat. Mindenfelé komoly arccal dolgozó meteorológusok, mindenféle komoly gépezettel küzdöttek azért, hogy ne érhesse váratlanul a gondtalan balatoni népet egy vihar, hogy ne kerülhessenek veszélybe a vízijárművek... Aztán vannak még halvány emlékeim a strandról, a nővérkém bizonyos évfolyamtársnőiről is,  de a lényeg a SZOLGÁLAT. Egyszerűen elbűvölt. Teltek az évek, s én dolgozó ember lettem. A hűtőiparban építgettem a karrieremet Székesfehérváron. De hogy közelebb kerülhessek menyasszonyomhoz, átigazoltam a békéscsabai MIRELIT-be. Ott aztán kezdhettem előröl mindent, mert természetesen nekik újból bizonyítanom kellett a rátermettségemet. Így lettem ismét kezdő Békéscsabán, ezzel egyetlen hímnemű tagja a 23 fős laboratóriumnak. Erre e korszakra nem szívesen emlékezem. Mert ahol ennyi nő van összezárva egy tefölösszájú férfitanonccal, ott bizony a nők kimutatják a foguk fehérjét, minek eredményeképpen az a bizonyos ifjú kishíján megundorodott a női nemtől, De az igentől mindenesetre majdnem!

Szerencsémre idejében jött a nap amikor döntenem kellett, keresek egy másik munkahelyet, vagy KMK-s leszek. Bármilyen hihetetlen, akkoriban ha valaki három napnál tovább nem rendelkezett munkahellyel, az közveszélyes munkakerülővé vált, s mint ilyent a törvény üldözni, s büntetni rendelte. Bementem tehát a Tanács munkaügyi osztályára, s munkát kerestem.

Ahogy a hosszú listát olvasgattam, megakadt a szemem egy lehetőségen: O.M.Sz. munkatársat keres békéscsabai obszervatóriumába...

Hogy kölcsönkerékpárral úttalan utakon tüdőmet majd kiköpve hogyan találtam a nyugalom e hihetetlen szigetére, azt nehéz lenne leírni. Nem is teszem. Lényeg, hogy ott álltam, és a szívem majd kiugrott a helyéről amikor a "főnök" közölte velem, hogy föl vagyok véve az állásra! Azt is elfelejtettem megkérdezni, hogy fizetés jár-e érte, de akkor az majdnem teljesen mindegy is lett volna.

 A nap besütött a terem egyik ablakán, s legyek röpködtek az íróasztal fölött. A szolgálatos kolléga egy hatalmas naplóval kilapított egyet, majd hátranézett, és végigmért.

- Most már megnyugodhatsz. - mondta - ülj le, fújd ki magad kolléga úr. - Aztán sakkozni tudsz.e?

Hát perszehogypersze! Mindent tudtam én akkor, csak nehogy fölösleges legyek. Később aztán kiderült, hogy tudok. Lajos barátom nagy megnyugvására, mert legnagyobb bánatára a többi kolléga csak a lépéseket ismerte, azt is elég érdekesen alkalmazta.

Sosem felejtem el, amikor este hazamentem, a szobámba érve eldobtam mindent a kezemből, az ágyamra dőltem, és a plafonnak újságoltam kipirult arccal: A METEOROLÓGIÁNÁL DOLGOZOM!

Ami persze erős túlzás volt akkor még, de olyan jól hangzott...

Folytköv.