2014. április 2., szerda

Ne hidd el fiam...

Ne hidd el fiam, hogy az öregség szép! Akárki mondta, az hazudott. Legjobb esetben is nem tudta mit beszél. Mert az élet valóban szép. Amíg az embernek egészsége van. Amíg a családja körében él. Amíg a szerettei élnek. De mitől volna szép az élet amikor szép sorban kihalnak mellőlem a barátok, a rokonok? Amíg édesanyám élt, sosem volt egyedül. És én sem. A szüleimmel éltünk. Nem belőlük, mint ahogy mostanában az a rengeteg életerős neveletlen kölyök teszi, hanem együtt velük. Fontos volt a család. Mindenkinek megvolt benne a szerepe, fontossága. Tisztelete, becsülete volt az öregeknek. Nem szánalomból szerettük őket. Mindent nekik köszönhettünk. Egész életükben értünk éltek. Mint ahogy mi is tiértetek. Aztán minden megváltozott.
Először a fizetések lettek olyan kicsik, hogy az asszonyoknak is munkába, kereső munkába kellett állniuk. Ezután ketten keresték meg azt a pénzt amit békeidőben a férfi egyedül. Itt már borult a rend. Mert hirtelen átalakultak a feladatok. Minden összekeveredett. Más lett a fontos. És a két keresőnek is egyre többet kellett dolgoznia azért a kis pénzért. Egyre többet voltak távol a családtól. Aztán a lakások. Az is keletről gyűrűzött be hozzánk. Az addig többgenerációs családok kényszerűen szétköltöztek. Eleinte muszájból, aztán megszokásból. Így lett a nagycsaládból először kiscsalád, majd a sok csonka család. Mert a megcsonkított családok sehogy sem tudták betölteni a feladatukat. Egyre több, és több hiányosság került napvilágra. Hiányzott az öregek jelenléte, akik azelőtt nem csak példamutatásukkal, de személyes segítségükkel is aktívan résztvettek a közösségben. A fiatalok hajtották a pénzt, a gyerekek kulccsal a nyakukban az utcákon éltek mindenféle ellenőrzés nélkül. Nagyon sokan elkallódtak. És az öregeknek is hiányzott a család. Egyre többet voltak "csak" magukban. Aztán egyedül. És ha az egyedülmaradtak már nem tudták ellátni magukat, akkor jött az öregek otthona. Jobb esetekben. Vagy még az sem. Nem jó egyedül. Néha belegondolok. Régen mindig sokan jártak hozzánk. Nagy volt a família, nagy volt a baráti kör. Aztán elapadt lassan. Mára csak a ritka telefonos, vagy internetes kapcsolattartás maradt meg. Bár a hozzám hasonló öregek az utóbbit nem nagyon használják, így nekem ez sem ad teljes örömöt. Sosem hittem volna, hogy így egyedül maradok. Persze! A lányom naponta törődik velem. Meg a vőm is. Nagyon szeretem őket. És jönnek néha az unokák, dédunokák is. Olyan szépek, és okosak! Szerencsés vagyok velük. Szeretnek idejönni. De estére mind hazamennek. Csak én maradok. Huszonnégy éve nem szólíthatom édesanyámat. Sok éve lettem özvegy. Senki nem becéz azóta. 
Mindenem megvan. De tényleg! Olyan szerencsés vagyok, hogy a nyugdíjam is szépen emelkedett azóta mióta olyan régen nyugdíjba mentem. Mert tudod, ez matematika. A kisnyugdíj két százaléka kisebb mint a nagobb nyugdíj kétszázaléka. Tudod. Amivel emelnek néha. És ez az olló csak nyílik amíg élek. Sajnálom azokat akik most mennek nyugdíjba. Igazságtalan velük az élet. 
Az élet valóban szép. Olyan szép a világ! Ha kimegyek a kertbe, talán még sosem volt ilyen szép. Az a rengeteg virág! A gyümölcsfák is tömve virággal. Minden zsong, él, mozog. Csak kiülök a hintaágyra, és csodálom a friss fű közül kikandikáló rengeteg százszorszépet, a sok nárciszt, és büszke vagyok amikor az utcán megáll egy-egy járókelő, és megcsodálja mindezt. Igen! Az élet szép. És élni is nagyon szép, és jó. De egyedül semminek nem úgy örül az ember... És valljuk be: egy nappal sem leszek már fiatalabb. Eddig is tudtam ezt, de mára már érzem is. A kapát egy kézzel is elbírom még. A másikkal a botomra támaszkodom közben. De az ásóra lépni is kellene. Képzeld csak el! Igen! És mulass rajta! Nem panasznak szántam. Hiszen van segítségem mindenre. Olyan jók az emberek! És én meg is fizetem ezért őket...
Nem is volna semmi baj, ha csak húsz évvel fiatalabb volnék. De nem vagyok. Sok ez a kilencvenegy év. 
Aki azt mondta, hogy szép az öregség, az valószínűleg egy kalandos képzeletű, optimista fiatal lélek volt. Most lépzeld csak el! Hányan vannak sokkal rosszabb állapotban fiatalon is mint én? Mégis azt mondom, hogy nem mondott igazat. Vagy legalábbis tévedett.
Ne hidd el neki!

Na megyek, mert azt a kis borsót meg kell még igazítanom. Egy hete vetettem el. Nem tudom mi túrta össze, talán a földikutya. Vagy az arra vadászó róka. 
Mindegy. 
Megigazítom, aztán lepihenek egy kicsit. Este megint ideülök a géphez...