Világok

Nézelődtem Mártinál. Miközben ő a többi ember világáról gondolkodott, (Megetettem a kis dögöt. Mindig megetetem) nekem a feltett videóról eszembe jutott ismét mint annyiszor, hogy ha ezeket a hatalmas hegységeket, csúcsokat, ormokat nézem, mindig azt látom, hogy olyanok mint egy fa metszete. Rengeteg réteg, rengeteg eltemetett, majd valami okból ismét napvilágra kerülő emlék. Nézem, és egészen picinek, jelentéktelennek érzem magam. Na nem a hegyek méretei miatt, hanem azért, mert ezeket a töredezett, kopott, semmibe meredő csúcsokat nézve szinte látom magam előtt azt az "egészet" amiből egykor kiemelkedtek, s ezáltal ők is csak egy olyan kis "pici" részeivé váltak. Mennyi csodája van a világnak amit neNa megyek, és mégegyszer benézek a hegyekre, s közben kedvenc együttesem zenéjével együtt lebegek a térben ősidők maradványaival...

Aztán MUNKÁRA!m is sejthetünk! És akkor még bolygónkat el sem hagytuk. Ne is gondoljunk most bele! Nem érdemes. Inkább térjünk vissza a mi kis világunkba, törődjünk saját kis problémáinkkal, és akkor a lelkünk megnyugszik talán. Ha fel volt egyáltalán zaklatva.

Téli olimpia

Tél van, és olimpia. Természetesen amikor nincs jobb dolgom, nézem. Szeretem amikor köveket csúsztatnak a jégen, és ordibálnak közben átkozottul. Curling. Ez jó! Szeretem amikor száguldanak a lejtőkön. Szeretem a kipirosodott arcokat nézni, és közben arra gondolok, hogy ha még rajtam kívül sokan nézik a jól fűtött szobából ezt a nagy csomó embert, akik jóval többet mozognak mint kellene, akkor valahol egészséges átlag alakul ki a népek között ami a mozgást illeti. Én semennyit, ők sokat. Így van ez jól. Aztán gonosz is vagyok, (Júliaboszi szerint "gonoszdi") mert imádom nézni a műkorit. A kűr elején színpadi pózban, kakadu ruhában, nagy beleéléssel nézik a mennyezetvilágítást. Kétméteres nyurga óriás feldob egy egyméteres kislányt a levegőbe pörögni. Aztán lesi: Elkapjam, vagy ne kapjam el? És bizony a kapás (nem paraszt) nem jön mindig időben. És akkor én szeretem a műsort. A kislány meg felkel, és botladozik tovább. Az óriás ugrik egy tripla axellt, a kicsibaba meg egy másfelest, amiből megint lehuppan a jégre.  A végén nagyon örülnek. Hogy minek? Hát annak, hogy egyenlőre vége a megaláztatásoknak. (bár a pontozás még várat magára) végén megint színpadi beállítás, amint a "győztes hadvezér" unokaöccse kivonul a vert sereg élén a csatatérről. Lehet, hogy nem így tervezték, ez lett belőle. Nem nyerhet meg senki minden csatát. Sport ez? Nos akkor lenne az, ha beküldenék őket a ringbe ahol egy megyei harmadosztályú bunyós verné ki belőlük a lelket. A kijáratot meg a kanadai hokicsapat őrizné...

Szeretem a sportot. Nézni.

Jó is az!

A műveltség "ára"

Régről ismerem, igaz, csak látásból. A matematika tudományok doktora, nyugdíjas egyetemi professzor. Mellesleg  a szakmában világhírű.

És öreg. Nagyon. És szegény mint a templom egere.

Jobb napokat látott öltönyében lötyög ami még megmaradt testéből. Aprókat lépegetve totyog végig a Vásárcsarnokon. Nagy nap van ma! Olasz napok. Ma ingyen ebéd van a kóstolókból! Tehát ma van mit enni...

Szerényen lépked egyik standtól a másikig, érdeklődik minden felől, csak hogy a szegénység gyalázatát elfedje valamivel. És kóstol. Itt egy kis olivabogyót, ott egy kis szendvicskét, amott egy kis pohárka vörösbort. És társalog. Elméje ma is a régi. Csak biztostűvel összetartott szalmakalapja árulkodó egy kicsit.

Visszahívom, és új szendviccsel kínálom. "Ezt még nem kóstolta bátyám" megszólítással, és kifejezve, hogy kíváncsi vagyok a véleményére.

- Akár amikor ott jártam, ugyanazok az ízek! - mondja lelkesen, najd beszélgetésbe elegyedtünk, s kiderült, hogy a környék több mint harminc városában járt régen, és minden emléke élénken él benne azóta is. Szóbakerült művészet, tudomány, történelem... Csak a politika, és a szegénység nem. Azt most egy kicsit sikerült felednie. Míg újból meg nem éhezik...

Nézem távolodó alakját. Mint egy kérdőjel. És valóban sok kérdés merül fel bennem láttára.

Ezeket most nem részletezem. Gondolom értitek az okát!?