Tél van, és olimpia. Természetesen amikor nincs jobb dolgom, nézem. Szeretem amikor köveket csúsztatnak a jégen, és ordibálnak közben átkozottul. Curling. Ez jó! Szeretem amikor száguldanak a lejtőkön. Szeretem a kipirosodott arcokat nézni, és közben arra gondolok, hogy ha még rajtam kívül sokan nézik a jól fűtött szobából ezt a nagy csomó embert, akik jóval többet mozognak mint kellene, akkor valahol egészséges átlag alakul ki a népek között ami a mozgást illeti. Én semennyit, ők sokat. Így van ez jól. Aztán gonosz is vagyok, (Júliaboszi szerint "gonoszdi") mert imádom nézni a műkorit. A kűr elején színpadi pózban, kakadu ruhában, nagy beleéléssel nézik a mennyezetvilágítást. Kétméteres nyurga óriás feldob egy egyméteres kislányt a levegőbe pörögni. Aztán lesi: Elkapjam, vagy ne kapjam el? És bizony a kapás (nem paraszt) nem jön mindig időben. És akkor én szeretem a műsort. A kislány meg felkel, és botladozik tovább. Az óriás ugrik egy tripla axellt, a kicsibaba meg egy másfelest, amiből megint lehuppan a jégre. A végén nagyon örülnek. Hogy minek? Hát annak, hogy egyenlőre vége a megaláztatásoknak. (bár a pontozás még várat magára) végén megint színpadi beállítás, amint a "győztes hadvezér" unokaöccse kivonul a vert sereg élén a csatatérről. Lehet, hogy nem így tervezték, ez lett belőle. Nem nyerhet meg senki minden csatát. Sport ez? Nos akkor lenne az, ha beküldenék őket a ringbe ahol egy megyei harmadosztályú bunyós verné ki belőlük a lelket. A kijáratot meg a kanadai hokicsapat őrizné...
Szeretem a sportot. Nézni.
Jó is az!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése