Ha most belépnél

Ha most belépnél az ajtón, megállna a lélegzetem.

Felállnék székemből, és átölelnélek.

Beszívnám hajad illatát, és csodálnám a valóság ízét.

Óvatosan tapintanálak, nehogy elillanj ismét 

mint gyermekkéz érintésétől a szappanbuborék.

Ha most belépnél az ajtón...

nem múlik

Ó! Hol van már az idő, amikor testedért is szerethettelek?
Ölelésedért, szuszogásodért éjjelente, szerelmedért,
s mindenért amit a való élet megadott nekem Belőled!
Hol már az idő amikor még félelem ülhetett szívemre a gondolattól, hogy elveszíthetlek?

És hol van már az idő, amikor mindezeknek a hiánya elképzelhetetlen volt?
Most egyre nagyobb távolságból, egyre nő a hiányod.
Nem igaz a mondás, miszerint az idő mindent megold.
Talán csak a nyelvemet, hogy elmondhassam újra, meg újra, hogy szeretlek!