Egy hét alatt körbejártam az országot. Nem álruhában mint Mátyás, hanem csak úgy utcaiban. Legelőször kedvenc dokinénimmel találkoztam, aki viszont sokkal több is nekem. Rokon. Olyan igazi fajta. Túl sok időnk nem volt pletykálni, hiszen rendelt éppen, de már ez is felemelő volt. Aztán ismét találkoztam a kisiskolás osztálytársaimmal. Pár nappal előbb volt az osztálytalálkozó amire nem tudtam elmenni, ezért voltak olyan aranyosak, hogy egy étteremben ismét összejöttek. Nem mondom, hogy a kedvemért, de én voltam hozzá az apropó. összetartó, imádnivaló társaság! Jól eltöltöttünk együtt egy estét megint. Alig várom a következő alkalmat!
Azután Szegeden jártam. Először egy régebben megbeszélt találkozó Stalikával. Őt egy szanatóriumban találtam. Gyenge volt, és halkszavú. Egy darabig ültem az ágya mellett, és hallgattam őt. Fogtam a kezét. És később beszéd nélkül is folytattuk a "társalgást". Kicsit zavartak ebben a könnyeim. De még azokon át is láttam azt a hibátlan mosolyt, amivel a világot szemléli.
Később Fityekéknél bogarásztam emlékeim között. Na ők olyan barátok, amilyenből minden rendes embernek járna élete folyamán legalább egy. Szerencsés vagyok. Nekem több is van ilyen.
Aztán Dóri. Őt a "hónom alá kaptam", és meg sem álltam vele a Balatonig, ahol előbb ismét régi jó barátokkal "ütköztünk", majd édesanyámnál kötöttünk ki.
És itt vagyunk még napokig.
Így leírva nem valami nagy kalandnak tűnnek. Mégis, átélve ezeket, azt mondhatom, hogy jó nekem. Nagyon jó.
Részletesebben talán később, akkor már név nélkül is visszatérek ezekre a történetekre. Mert feszítenek. Nem bírom sokáig magamban tartani őket.
Reszkessetek!
