Ma hajnali két órakor indulok itthonról. Aztán egy jó félóra múltán felveszem egy barátomat, és elviszem Dublinba. Repülni fog. Haza. Németországba. Eddig ebben semmi különös nincs. Ami nem a szokásos, hogy Pierre ma VÉGLEG utazik haza. Nyugodtan állíthatom, hogy "itthonról".
Lakhelye, és munkahelye ugyanaz volt hosszú ideig. Nem is igazán nevezhető munkahelynek. Inkább hivatásnak, vagy méginkább életformának. Végtelen "megszállott" türelemmel élt együtt rászoruló emberekkel. Nappal famunkákat (művészi szinten) végeztek együtt, a nap további részeiben pedig mindenféle gondozói "családtagi" munkával segítette őket.
Nem nagyon látom előre, hogy ki, és hogyan tölti majd be a helyét. Valószínű, hogy ez nem csupán egy személy feladata lesz. De a hiányát megszüntetni talán csak az idő fogja.
Szóval ma utoljára beszélgetek majd vele (ha ugyan végig nem alussza az utat mellettem) egy jót, és csak remélhetem, hogy látom még valaha. Öt körül kipakolom a kocsiból, aztán hátra sem nézve visszaindulok.
Utálok búcsúzkodni...
9-40-re időpontom van a háziorvosomnál, majd délután még elugrok Londonderrybe , mert kórházba kell vinnem egy kisgyereket kivizsgálásra. Valamikor sötétedés után érek haza. Állatkáim várnak itthon. Négy nyuszkó, és egy tyúkocska. Miután összeszedem azt az egyszem tojást, és megetettem, megitattam az állatseregletet, bepunnyadok a laptop elé.
De ezután ha benézek egy bizonyos ajtón, ott már nem Pierre-t látom az "övéi" között ahol mindenki boldog, mindenki mosolyog, és ő saját munkája mellet mindenkivel képes egyidjűleg foglakozni.
Csak a keze nyoma marad utána. Átvitt, és mindenfajta értelemben.
Nagyon fog hiányozni.
Nagyon...
