Lassan ismerkedem a Blogspottal Régen azért nem szerettem bele, mert túl könnyen adja magát. És az ugyebár nem olyan kívánatos mint ha előbb jól meg kell dolgozni érte. Egy nő is annál kívánatosabb minél tovább kéreti magát. Persze egy pont után lankad az érdeklődés, de egy NŐ pontosan tudja, hol a határ. És szétteszi a kezét. "Megadja magát". Vagy nem...
Így vagyok most ezzel a bloggal is éppen. Rengeteg bloggert elvakít a lehetőség, és telepakolja a blogját mindennel ami szép, és jó, csak ettől olyan tömény lesz a dolog, hogy már ragad. Vagy csöpög. Mindig gyanús ha valaki csak a szépet teszi fel. Meg a jót. Valahogy az már nem őszinte nekem. És én szeretem az őszinteséget. Most sok idő eltelik majd azzal, hogy igyekszem a blogom küllemét leegyszerűsíteni. Mondhatnám: lebutítani. Hogy hasonlítson a valósághoz. (hozzám :-) ) Buta dolog ez de jó.
És a tartalom. Sokszor ért az a kritika, hogy túl nyitott vagyok a blogomon. Egyesek szerint túl szókimondó, édesanyám szerint túl őszinte, s ezt talán nem kellene.
Volt olyan is aki miután semmit nem értett meg abból amit olvasott, egyszerűen hímsovinisztának titulált. Jót röhögtem rajta. És azóta is ha valaki felemlegeti szegényt. Volt aki előbb hízelkedett, zseniálisnak, és barátjának nevezett, majd hirtelen kiderült, hogy időközben már a hátamban tartotta a "kést". Pitiáner-mondhatnánk. De ez nem lenne igaz. Mert ő valóban zseniális. Csak sérült, mint a mai világban annyian azok vagyunk. De ki így, ki másként takargatja, gyógyítgatja meg sérültségét. Erre (is) való igazából a blog. Meg jó arra is, hogy az ember kiírja magából az indulatait. Jót, rosszat egyaránt. Olyan ez mint egy jó kamra. Az ember belepakolja azt amivel éppen nem tud mit kezdeni, s majd az idő eldönti, hogy mi érték, és mi nem az a sok vacakból. Én bevallottan garafomán vagyok. Amilyen nehezen tanultam meg írni annak idején (édesanyám rengeteget kínlódott velem, hogy ez sikerüljön) olyan késztetésem van ma az írásra. Régi diszgráfiámnak is maradtak nyomai. Abban az időben persze ezt a fogalmat még nem ismertük. Csak az volt nyilvánvaló, hogy vért izzadtam minden szóval amit papírra kellett vetnem. Mára ebből annyi maradt, hogy ha sietve írok gyakran keverem a zöngés, és zöngétlen hangpárokat. Pl. g helyett k-t írok. stb. Máig megakadok egy ly-j kérdésnél, és szégyen, nem szégyen előbb utánanézek, s csak azután nyomok entert. Szeretek írni. Szeretem megírni (kiírni magamból) a régi történeteket. Közben újraélem őket. Olyan ez, mint amikor az ember újraolvassa kedvenc könyveit, és újra, és újra felfedezi magának. Szinte ugyanazzal az örömmel veszi birtokba a lelkét az irodalom mint amikor először találkozott vele. Csak a megítélés változik néha. "A mai fejemmel" már többet tudok a világról, másként látom a dolgot. Amikor gyermekkori történeteimet írom, egyszerre vagyok ezeknek a történeteknek szereplője, és kritikusa is, aki már felnőtt fejjel egészen másként ítéli meg azokat a világrengető kalandokat.
És szeretek olvasni is. Ma már nem elsősorban a világirodalom nagyjai kötik le a figyelmemet. Rengeteg könyvem van. (szinte mindet olvastam is) de ma inkább érdekelnek azok az egyszerű, hétköznapi de valóságos dolgok amik Veletek történnek.
Kedves Bloggerek, és Kedves Bloggerínák!
Ezúton közlöm Veletek, hogy szeretlek Benneteket! Azt is aki csak olvasgat néha, azt is aki kommenteket is fűz néha az olvasmányhoz, azt is aki csak kötözködni akar különféle álneveken, azt is aki saját nevén írogat, azt is akit én is CSAK olvasok, (de sok van ilyen!) egyszóval nagyon boldog vagyok, hogy köztetek lehetek! Jó dolog a blogírás. Megismerhetünk általa sokféle embert. Kötődnek ezáltal barátságok, szerelmek, sok esetben ismeretségek. És ami a lényeg: Megismerhetjük saját magunkat. És ez nagyon fontos dolog! Mert mi vagyunk az egyetlen ember a világon akit el kell viselnünk, akivel együtt kell élnünk utolsó leheletünkig.
És ez nagyon nehéz feladat lenne egymás nélkül.
Ezért ismerkedem most a Blogspottal. Azt hiszem ez az a pont ahol megadta magát nekem. Most tette szét a...kezét... nekem...
Így vagyok most ezzel a bloggal is éppen. Rengeteg bloggert elvakít a lehetőség, és telepakolja a blogját mindennel ami szép, és jó, csak ettől olyan tömény lesz a dolog, hogy már ragad. Vagy csöpög. Mindig gyanús ha valaki csak a szépet teszi fel. Meg a jót. Valahogy az már nem őszinte nekem. És én szeretem az őszinteséget. Most sok idő eltelik majd azzal, hogy igyekszem a blogom küllemét leegyszerűsíteni. Mondhatnám: lebutítani. Hogy hasonlítson a valósághoz. (hozzám :-) ) Buta dolog ez de jó.
És a tartalom. Sokszor ért az a kritika, hogy túl nyitott vagyok a blogomon. Egyesek szerint túl szókimondó, édesanyám szerint túl őszinte, s ezt talán nem kellene.
Volt olyan is aki miután semmit nem értett meg abból amit olvasott, egyszerűen hímsovinisztának titulált. Jót röhögtem rajta. És azóta is ha valaki felemlegeti szegényt. Volt aki előbb hízelkedett, zseniálisnak, és barátjának nevezett, majd hirtelen kiderült, hogy időközben már a hátamban tartotta a "kést". Pitiáner-mondhatnánk. De ez nem lenne igaz. Mert ő valóban zseniális. Csak sérült, mint a mai világban annyian azok vagyunk. De ki így, ki másként takargatja, gyógyítgatja meg sérültségét. Erre (is) való igazából a blog. Meg jó arra is, hogy az ember kiírja magából az indulatait. Jót, rosszat egyaránt. Olyan ez mint egy jó kamra. Az ember belepakolja azt amivel éppen nem tud mit kezdeni, s majd az idő eldönti, hogy mi érték, és mi nem az a sok vacakból. Én bevallottan garafomán vagyok. Amilyen nehezen tanultam meg írni annak idején (édesanyám rengeteget kínlódott velem, hogy ez sikerüljön) olyan késztetésem van ma az írásra. Régi diszgráfiámnak is maradtak nyomai. Abban az időben persze ezt a fogalmat még nem ismertük. Csak az volt nyilvánvaló, hogy vért izzadtam minden szóval amit papírra kellett vetnem. Mára ebből annyi maradt, hogy ha sietve írok gyakran keverem a zöngés, és zöngétlen hangpárokat. Pl. g helyett k-t írok. stb. Máig megakadok egy ly-j kérdésnél, és szégyen, nem szégyen előbb utánanézek, s csak azután nyomok entert. Szeretek írni. Szeretem megírni (kiírni magamból) a régi történeteket. Közben újraélem őket. Olyan ez, mint amikor az ember újraolvassa kedvenc könyveit, és újra, és újra felfedezi magának. Szinte ugyanazzal az örömmel veszi birtokba a lelkét az irodalom mint amikor először találkozott vele. Csak a megítélés változik néha. "A mai fejemmel" már többet tudok a világról, másként látom a dolgot. Amikor gyermekkori történeteimet írom, egyszerre vagyok ezeknek a történeteknek szereplője, és kritikusa is, aki már felnőtt fejjel egészen másként ítéli meg azokat a világrengető kalandokat.
És szeretek olvasni is. Ma már nem elsősorban a világirodalom nagyjai kötik le a figyelmemet. Rengeteg könyvem van. (szinte mindet olvastam is) de ma inkább érdekelnek azok az egyszerű, hétköznapi de valóságos dolgok amik Veletek történnek.
Kedves Bloggerek, és Kedves Bloggerínák!
Ezúton közlöm Veletek, hogy szeretlek Benneteket! Azt is aki csak olvasgat néha, azt is aki kommenteket is fűz néha az olvasmányhoz, azt is aki csak kötözködni akar különféle álneveken, azt is aki saját nevén írogat, azt is akit én is CSAK olvasok, (de sok van ilyen!) egyszóval nagyon boldog vagyok, hogy köztetek lehetek! Jó dolog a blogírás. Megismerhetünk általa sokféle embert. Kötődnek ezáltal barátságok, szerelmek, sok esetben ismeretségek. És ami a lényeg: Megismerhetjük saját magunkat. És ez nagyon fontos dolog! Mert mi vagyunk az egyetlen ember a világon akit el kell viselnünk, akivel együtt kell élnünk utolsó leheletünkig.
És ez nagyon nehéz feladat lenne egymás nélkül.
Ezért ismerkedem most a Blogspottal. Azt hiszem ez az a pont ahol megadta magát nekem. Most tette szét a...kezét... nekem...
