Sokat hallunk arról a bizonyos élményről, amit a halál közelében élünk át. Már aki. Meg aztán sokan fel sem fogják, hogy ami velük történt az valami különleges dolog. Pedig az!
Először is azt kell kiemelnem, hogy ez a dolog csak úgy ér valamit, ha el tudjuk mesélni...
Nekem gyermekkoromban volt ilyen érzésem. Persze akkor ezt nem fogtam fel. Csak sokkal később, amikor felnőttként hozzám nagyon közelálló valaki számolt be erről saját élményei alapján. Akkor kattant be a felismerés, hogy ezt én már "átéltem" v. áthaltam(?) egyszer...
A dolog egy buta balesettel kezdődött. Kisgyermekként a házunk előtt, édesanyám szeme láttára elütött egy motorkerékpár. Olyan hirtelen történt a dolog, hogy szegény motoros még jó darabig gurult mire meg tudott állni. Eldobta a motort és szaladt vissza ahhoz a kis ronygcsomóhoz, aki az előbb még a szomszéd utcába indult játszani unokatastvéréhez.
Erről csak annyit, hogy soha nem ült vissza a motorra. Pedig ahogy összerakom az eseményeket, nem is tehetett a dologról...
Sokáig voltam kómaszerű állapotban. Igazából már minden csontom összeforrt, minden sebem begyógyult mire magamhoz tértem. Egyszer az éjszaka közepén kinyitottam a szememet, és édesanyámat követeltem. Az sem érdekelt, hogy éjszaka van, sőt az elhárítási kísérletet is meghiúsítva azonnal közöltem a telefonszámunkat-- amitől ki tudja miért, néhány szem nem maradt szárazon...
Bele sem tudok gondolni, hogy szegény anyám mit élhetett át! Először látni a balesetet, aztán az aggódás hosszú ideig, majd az éjszaka közepén egy telefon: "- Kórház. Adom a hívót....."
Mire gondolt vajon? Brrrrr. . .
De még nincs vége. Ezt a balesetet követően, az akkori koponyaalapi törés következményeként állítólag, egy év múlva egy "egyszerű" mumpsz az agyamra húzódott (most hallom ahogy néhányan fejükhöz kapnak és felkiáltanak:" Mindent értek!") és agyhártya gyulladást okozott.
Na ez sem volt egy egyszerű eset! Orvos, mentő, kórház.....
És akkor történt, hogy egyik vizsgálatról a másikra hordoztak, közben voltak "holtidők", de szó szerint. Néhányszor visszatérő "álom" volt, hogy egy nagy mezőn "úszom". Nem tudom pontosabban körülírni, csak úgy, hogy minden olyan semleges, olyan síma, olyan hullámzóan gyönyörű volt. A ragyogó világosságban, a semmiben úsztam, s egyszer csak kiemelkedtem ebből a síkból. Felülről láttam mindent. Azt láttam, ahogyan egy ajtó előtt egy fehér köpenyes bácsi fölémhajol, pofozgat... Láttam és nem értettem, hogy hogyan láthatom. És ha látom, miért nem érzem?
Aztán a következő pillanatban magamhoz tértem. Valahogy csak elém kanyarodott a valóság. Éreztem a bácsi kezét (nem is pofozott, csak símogatta a fejemet) és az nagyon megnyugtató volt.
Később még többször jártam "odafenn". Egyre magasabbról, egyre többet láttam. Olyan dolgokat is, ami már nem is azon a folyosón történt. Láttam ahogyan sürögnek- forognak a mentősök az udvaron, embereket láttam jönni-menni- várakozni.... És megint a valóság.
Olyan szép álom volt! Minden alkalommal nagyon sajnáltam, hogy fel kell ébrednem belőle.
Később tudtam meg, hogy akkor és ott nagyon közel volt a halál...
Sokat gondolkoztam mielőtt ezt leírtam. Szinte hallom a realista szkeptikus megjegyzéseket. De végül is nem érdekel.
Ez volt, s hál' Istennek soha nem kerültem mégegyszer ilyen helyzetbe!
Azóta "csak" álmodni szoktam. Mint minden rendes ember. Éjszakánként. És érdekes, de én mindig csak szépeket álmodom. Kiváltság ez. Élek vele és örülök neki.
De elgondolkoztató, hogy tulajdonképpen az ember egész élete "egy halál közeli élmény"...
