2014. március 10., hétfő

Válogatós: Halálközeli élmény

-

Halál közeli élmény...

Fri, 26 Sep 2008 07:48:32 +0100

3415964


Sokat hallunk arról a bizonyos élményről, amit a halál közelében élünk át. Már aki. Meg aztán sokan fel sem fogják, hogy ami velük történt az valami különleges dolog. Pedig az! 
Először is azt kell kiemelnem, hogy ez a dolog csak úgy ér valamit, ha el tudjuk mesélni... 
Nekem gyermekkoromban volt ilyen érzésem. Persze akkor ezt nem fogtam fel. Csak sokkal később, amikor felnőttként hozzám nagyon közelálló valaki számolt be erről saját élményei alapján. Akkor kattant be a felismerés, hogy ezt én már "átéltem" v. áthaltam(?) egyszer... 
A dolog egy buta balesettel kezdődött. Kisgyermekként a házunk előtt, édesanyám szeme láttára elütött egy motorkerékpár. Olyan hirtelen történt a dolog, hogy szegény motoros még jó darabig gurult mire meg tudott állni. Eldobta a motort és szaladt vissza ahhoz a kis ronygcsomóhoz, aki az előbb még a szomszéd utcába indult játszani unokatastvéréhez. 
Erről csak annyit, hogy soha nem ült vissza a motorra. Pedig ahogy összerakom az eseményeket, nem is tehetett a dologról... 
Sokáig voltam kómaszerű állapotban. Igazából már minden csontom összeforrt, minden sebem begyógyult mire magamhoz tértem. Egyszer az éjszaka közepén kinyitottam a szememet, és édesanyámat követeltem. Az sem érdekelt, hogy éjszaka van, sőt az elhárítási kísérletet is meghiúsítva azonnal közöltem a telefonszámunkat-- amitől ki tudja miért, néhány szem nem maradt szárazon... 
Bele sem tudok gondolni, hogy szegény anyám mit élhetett át! Először látni a balesetet, aztán az aggódás hosszú ideig, majd az éjszaka közepén egy telefon: "- Kórház. Adom a hívót....." 
Mire gondolt vajon?    Brrrrr. . . 
De még nincs vége. Ezt a balesetet követően, az akkori koponyaalapi törés következményeként állítólag, egy év múlva egy "egyszerű" mumpsz az agyamra húzódott (most hallom ahogy néhányan fejükhöz kapnak és felkiáltanak:" Mindent értek!") és agyhártya gyulladást okozott. 
Na ez sem volt egy egyszerű eset! Orvos, mentő, kórház..... 
És akkor történt, hogy egyik vizsgálatról a másikra hordoztak, közben voltak "holtidők", de szó szerint. Néhányszor visszatérő "álom" volt, hogy egy nagy mezőn "úszom". Nem tudom pontosabban körülírni, csak úgy, hogy minden olyan semleges, olyan síma, olyan hullámzóan gyönyörű volt. A ragyogó világosságban, a semmiben úsztam, s egyszer csak kiemelkedtem ebből a síkból. Felülről láttam mindent. Azt láttam, ahogyan egy ajtó előtt egy fehér köpenyes bácsi fölémhajol, pofozgat... Láttam és nem értettem, hogy hogyan láthatom. És ha látom, miért nem érzem? 
Aztán a következő pillanatban magamhoz tértem. Valahogy csak elém kanyarodott a valóság. Éreztem a bácsi kezét (nem is pofozott, csak símogatta a fejemet) és az nagyon megnyugtató volt. 
Később még többször jártam "odafenn". Egyre magasabbról, egyre többet láttam. Olyan dolgokat is, ami már nem is azon a folyosón történt. Láttam ahogyan sürögnek- forognak a mentősök az udvaron, embereket láttam jönni-menni- várakozni.... És megint a valóság. 
Olyan szép álom volt! Minden alkalommal nagyon sajnáltam, hogy fel kell ébrednem belőle. 
Később tudtam meg, hogy akkor és ott nagyon közel volt a halál... 
Sokat gondolkoztam mielőtt ezt leírtam. Szinte hallom a realista szkeptikus megjegyzéseket. De végül is nem érdekel. 
Ez volt, s hál' Istennek soha nem kerültem mégegyszer ilyen helyzetbe! 
Azóta "csak" álmodni szoktam. Mint minden rendes ember. Éjszakánként. És érdekes, de én mindig csak szépeket álmodom. Kiváltság ez. Élek vele és örülök neki. 
De elgondolkoztató, hogy tulajdonképpen az ember egész élete "egy halál közeli élmény"... 
 



Válogatós: Meghatározó élmény



Wed, 24 Sep 2008 15:12:27 +0100


Az előbb favágás közben eszembe jutott egy régi szép történet.
Nemrégen Valaki megkérdezte tőlem, hogy soha nem voltak öngyilkos gondolataim?
Hát dehogynem!
Volt egyszer, hol nem volt, én is fiatal voltam még akkoriban, volt egy leány! Igen EGY leány!
Ő volt nekem a minden. Fiatal életem legfelemelőbb érzésével ajándékozott meg. Lehettem vagy tíz éves amikor megismertem. Attól kezdve négy évig levegőt sem vettem úgy, hogy ne áldottam volna Istent, amiért adta Őt nekem!
Ez volt az igaz szerelem maga. Nem láttam, nem hallottam, csak imádtam rendületlenül.
És nem vettem észre gyermeki mivoltomban, hogy Ő hamarabb serdül hamarabb fejlődik, hamarabb válik NŐ-vé, mint én férfivá.
S egy szép napon odaadta szűzességét egy nagyon "jó" barátomnak....
Akkoriban a fertődi E. kastélyba jártam iskolába. A technikum első évét fejeztem be éppen, s rövid hazatávozás után a rendes évi gyakorlatra tértem vissza a kollégiumba.
Ezen a hazatávozáson történt a nagy tragédia.
De akkora volt, hogy egyszerűen nem bírtam vele. Nem tudtam sem megérteni, sem felfogni, hogy hogyan eshetett ez meg velem! Még inkább vele...
Az első gyakorlati nap után, egész napos lázas gondolkodást követően arra jutottam, hogy az én életemnek immár semmi értelme sincsen!
Nics és punktum!
Nem láttam semmi más megoldást, mint eldobni zsenge életemet.
Elhatároztam, hogy felmászom a kastély tetejére, és onnan a mélybe vetem magam!
Nosza az elhatározást tettek követték ahogy illik.
Már régen kilestük a fiúkkal, hogy van egy alagút féle a kastély alatt, ahonnan fel lehet menni az (akkor még minden forgalomtól a háború óta elzárt) emeletre.
El is indultam hát. Lemásztam egy aknába, ahonnan ki tudja hogyan, a szenespincék mellett egy ajtón át egy csigalépcsőn jutottam az első szintre. Kísérteties érzés volt olyan termekben barangolni, melyekben 1945 óta senki sem járt.
Sok centis finom por lepett mindent. Még ott álltak a bútorok maradványai, a mennyezeti freskók is többé kevésbé (golyóütötte nyomokkal ékesítve) még jól látszottak.
És én, csak mentem rendületlenül a végzetem felé. Az pedig a tetőn várt rám.
Újabb rejtekajtón keresztül újabb lépcső, majd újabb emelet. Ott egy hatalmas terembe jutottam, ahol szovjet "barátaink" annak idején lovaikat tartották. Ennek nyomai még elevenen látszottak a folyosón, a teremben és a teherliften is, melyen szegény párákat  szállították.
És ott volt a kijárat a tetőre!
Mindent százszor átgondoltam. Hogy hogyan fogok leugrani, hogyan fogom magamat jól megölni, hogy hogyan találják meg zsebemben a búcsúlevelet, melyből kiderül minden ármány ami engem erre a tettre sarkallt!
Elképzeltem T.Zs-t, szerelmem elérhetetlenné vált tárgyát, amint talpig feketében évekig gyászol majd....
Már-már majdnem meg is sajnáltam szegényt a rá váró elviselhetetlen fájdalmak és lelkiismeret furdalás miatt, amikor...
Amikor hangokra lettem figyelmes valahonnan a közelből!
Leányhangok voltak. Pont ilyennek képzeltem az angyalok hangját... akikkel ugye hamarosan ismerkedni készültem odaát...
Előrébb léptem tehát, hogy a hangok eredetét kikutassam még utoljára....
És alattam, egy szinttel lejjebb (lépcsőzetes volt a tető is) egy csapat gyönyörű leányt pillantottam meg--- anyaszült meztelenül, édesen csicseregve napoztatták üde testüket a tanárnénijükkel együtt... aki szintén nem a múmiák közül való volt.....
Csak álltam  (minden értelemben) mint a cövek. Elfelejtettem már régen jövetelem célját! Elfelejtettem egy pillanat alatt a nagy szerelmi bánatot, T.Zs.-t és minden rosszat!
Mi az, hogy EGY leány? Dehogy egy! Mennyi van még!!! És milyen gyönyörűek!!!!
 
És újra volt értelme a világnak. Lefelé siettemben zavart a rengeteg kosz, amint minduntalan  szóródott rám, zavart a rengeteg pókháló (Érdekes! Felfelé jövet ezek még nem is voltak itt!)
Alig vártam, hogy leérjek!
És alig vártam a vacsorát--ahol ismét találkozhattam ezekkel az életmentő gyönyörű, ártatlan szépségekkel!
Azóta sem tudják, hogy lényükkel életet mentettek! Nem is akármilyen életet! Az enyémet!
Meghatározó élmény volt.
Később, ha nagy volt a bánatom, egyetlen bevált megoldásként mindig vígaszt találtam az éppen hozzám legközelebb álló NŐ-nél-
(na ezt a közelséget azért átvitt értelemben gondoltam ám!)
Köszönöm Nektek asszonyok és lányok! Mit? Hát mindent. Mindent Nektek köszönhetek!
 
Szóval ez volt az én kis mesém.
Oly régen volt, hogy talán igaz sem voilt!
Ki nem hiszi járjon utána! (de ne a google-n ám! Ott ilyen mese nincsen. Ezt biztosan tudom egy Nő-től...)
 


Kubikban

A nap még magasan járt a koranyári égen amikor elindultunk. Cél nélkül bolyongtunk. Tulajdonképpen mindegy volt hol, merre járunk. Együtt voltunk. És csak ez volt fontos akkor. Az utcátok végén nem akaródzott elkanyarodni, ezért úttalan utakon folytattuk a csavargást. Hol kezedet, hol derekadat fogtam, és nem tudtam betelni veled. Emlékszem, már akkor is sokat beszéltem. Talán zavaromban, s azért is mert Te csak ritkán szóltál. Csak meséltem, meséltem, és te mosolyogtál. Mire magamhoz tértem már túl voltunk a nagy ölelésen. Boldogan feküdtem a letaposott fűben, és a magasban keringő fecskéket bámultam egy fűszálat rágcsálva élvezettel. Hozzám bújtál szerelmesen, és én hatalmasnak éreztem magamat ettől, mint azóta is mindig. Aztán a mellettünk elsuhanó vonatban utazók felé tártam gyönyörű melleidet egy hirtelen ötlettől megszédülve, s a fűben ide-oda gurulva nevettünk sokáig. Észre sem vettük, hogy mikor esteledett ránk. Közelebb húzódtál, s én rád terítettem a pulóveremet. Nem fáztam. Csókjaiddal táplált szerelem fűtött. Csak amikor hazaindultunk vettük észre, hogy körülöttünk a fűszálakon hatalmas vízcseppek gyűltek. Harmattal mostam meg gyönyörű arcodat, s szemed csillogása azóta mindenhová elkísér. Később szüleid ablaka alatt és a ház mellett nem tudtunk elszakadni egymástól. Csak amikor hajnalodott. Kiskaputok csattanása után még hallgattam lépteidet. A csillagokat néztem, és arra gondoltam, hogy száguldva zuhanok a nagy semmibe egyre távolabb tőled. Két macska násztánca térített magamhoz. Leültem a fal tövébe ami mögött aludtál, és hosszan tanulmányoztam a cicák szerelmi játszadozását. A beteljesülésért szurkoltam. Hadd legyenek ők is boldogok! Távolban egy kutya ugatott fel, kicsit később egy másik valamivel közelebb. A harmadikat már nem vártam meg. Reggel volt, az emberek munkába indultak, nem ülhettem ott tovább. Talán délig aludtam ezután. A macskákról álmodtam, és Te is ott keringtél velem szemembe mosolyogva, könnyű selyemruhád lebbent a szélben, de én hiába kaptam utána. Párnámat ölelve ébredtem, és semmit sem értettem az egészből. Csak boldog voltam. Nagyon.

Ígéretek


Azt ígérték, ha nagy leszek, mindent  érteni fogok.
És azt is, hogy az jó lesz nekem.
Meg azt még, hogy ha jó leszek, szeretnek majd az emberek.
Én azt, hogy az nekik is jó lesz.

Aztán azt ígérték, az idő majd segít.
S Te azt, hogy örökké velem maradsz.
Az idő nem létezik, így segíteni sem tud,
CsakTe tartottad meg szavadat...