Nemrégen Valaki megkérdezte tőlem, hogy soha nem voltak öngyilkos gondolataim?
Hát dehogynem!
Volt egyszer, hol nem volt, én is fiatal voltam még akkoriban, volt egy leány! Igen EGY leány!
Ő volt nekem a minden. Fiatal életem legfelemelőbb érzésével ajándékozott meg. Lehettem vagy tíz éves amikor megismertem. Attól kezdve négy évig levegőt sem vettem úgy, hogy ne áldottam volna Istent, amiért adta Őt nekem!
Ez volt az igaz szerelem maga. Nem láttam, nem hallottam, csak imádtam rendületlenül.
És nem vettem észre gyermeki mivoltomban, hogy Ő hamarabb serdül hamarabb fejlődik, hamarabb válik NŐ-vé, mint én férfivá.
S egy szép napon odaadta szűzességét egy nagyon "jó" barátomnak....
Akkoriban a fertődi E. kastélyba jártam iskolába. A technikum első évét fejeztem be éppen, s rövid hazatávozás után a rendes évi gyakorlatra tértem vissza a kollégiumba.
Ezen a hazatávozáson történt a nagy tragédia.
De akkora volt, hogy egyszerűen nem bírtam vele. Nem tudtam sem megérteni, sem felfogni, hogy hogyan eshetett ez meg velem! Még inkább vele...
Az első gyakorlati nap után, egész napos lázas gondolkodást követően arra jutottam, hogy az én életemnek immár semmi értelme sincsen!
Nics és punktum!
Nem láttam semmi más megoldást, mint eldobni zsenge életemet.
Elhatároztam, hogy felmászom a kastély tetejére, és onnan a mélybe vetem magam!
Nosza az elhatározást tettek követték ahogy illik.
Már régen kilestük a fiúkkal, hogy van egy alagút féle a kastély alatt, ahonnan fel lehet menni az (akkor még minden forgalomtól a háború óta elzárt) emeletre.
El is indultam hát. Lemásztam egy aknába, ahonnan ki tudja hogyan, a szenespincék mellett egy ajtón át egy csigalépcsőn jutottam az első szintre. Kísérteties érzés volt olyan termekben barangolni, melyekben 1945 óta senki sem járt.
Sok centis finom por lepett mindent. Még ott álltak a bútorok maradványai, a mennyezeti freskók is többé kevésbé (golyóütötte nyomokkal ékesítve) még jól látszottak.
És én, csak mentem rendületlenül a végzetem felé. Az pedig a tetőn várt rám.
Újabb rejtekajtón keresztül újabb lépcső, majd újabb emelet. Ott egy hatalmas terembe jutottam, ahol szovjet "barátaink" annak idején lovaikat tartották. Ennek nyomai még elevenen látszottak a folyosón, a teremben és a teherliften is, melyen szegény párákat szállították.
És ott volt a kijárat a tetőre!
Mindent százszor átgondoltam. Hogy hogyan fogok leugrani, hogyan fogom magamat jól megölni, hogy hogyan találják meg zsebemben a búcsúlevelet, melyből kiderül minden ármány ami engem erre a tettre sarkallt!
Elképzeltem T.Zs-t, szerelmem elérhetetlenné vált tárgyát, amint talpig feketében évekig gyászol majd....
Már-már majdnem meg is sajnáltam szegényt a rá váró elviselhetetlen fájdalmak és lelkiismeret furdalás miatt, amikor...
Amikor hangokra lettem figyelmes valahonnan a közelből!
Leányhangok voltak. Pont ilyennek képzeltem az angyalok hangját... akikkel ugye hamarosan ismerkedni készültem odaát...
Előrébb léptem tehát, hogy a hangok eredetét kikutassam még utoljára....
És alattam, egy szinttel lejjebb (lépcsőzetes volt a tető is) egy csapat gyönyörű leányt pillantottam meg--- anyaszült meztelenül, édesen csicseregve napoztatták üde testüket a tanárnénijükkel együtt... aki szintén nem a múmiák közül való volt.....
Csak álltam (minden értelemben) mint a cövek. Elfelejtettem már régen jövetelem célját! Elfelejtettem egy pillanat alatt a nagy szerelmi bánatot, T.Zs.-t és minden rosszat!
Mi az, hogy EGY leány? Dehogy egy! Mennyi van még!!! És milyen gyönyörűek!!!!
És újra volt értelme a világnak. Lefelé siettemben zavart a rengeteg kosz, amint minduntalan szóródott rám, zavart a rengeteg pókháló (Érdekes! Felfelé jövet ezek még nem is voltak itt!)
Alig vártam, hogy leérjek!
És alig vártam a vacsorát--ahol ismét találkozhattam ezekkel az életmentő gyönyörű, ártatlan szépségekkel!
Azóta sem tudják, hogy lényükkel életet mentettek! Nem is akármilyen életet! Az enyémet!
Meghatározó élmény volt.
Később, ha nagy volt a bánatom, egyetlen bevált megoldásként mindig vígaszt találtam az éppen hozzám legközelebb álló NŐ-nél-
(na ezt a közelséget azért átvitt értelemben gondoltam ám!)
Köszönöm Nektek asszonyok és lányok! Mit? Hát mindent. Mindent Nektek köszönhetek!
Szóval ez volt az én kis mesém.
Oly régen volt, hogy talán igaz sem voilt!
Ki nem hiszi járjon utána! (de ne a google-n ám! Ott ilyen mese nincsen. Ezt biztosan tudom egy Nő-től...)
4 megjegyzés:
:-)
Milyen jó, mikor megfogadom, nem kommentellek agyon, és tessék... már születik fejemben megannyi mese és repülnek az emlékek vissza belém, a saját kis harcaim és örömvágyaim jutnak most főszerephez és a világ kitárul, mert rájön, nemcsak férfiak és nők, de emberek is vagyunk.
Én speciel egyáltalán nem tiltakozom az "agyonkommentelésed" ellen! Sőt! jó Veled beszélgetni!
Életmentő élmény volt. Később megháláltad a nőknek...
Attól tartok, hogy azokkal a hálákkal ismét én jártam jobban. Soha véget nem érő adománya ez a NŐK-nek.
Megjegyzés küldése