Olyan régen történt, amikor még a Zaporozsec is autónak számított. Szép tavaszi idő volt. A kocsi ablakai kissé lehúzva, így tisztán hallatszott a fecskék csivitelése a nyárfák fölött. Kényelmesen hátradőltem, és élveztem az utat.
- Érdekes- mondtam- ez a kocsi nem is hangos. - és nagyot szívtam a cigarettámba.
- Már miért lenne az? - kérdezte Berci, és nagyon komoly fejet vágott. - Csak mert kívül hangos? Én itt bent utazom. - és a szeme sarkában megjelent egy mosolyránc. Na jó kettő.
Aztán sokáig csend. Csak az úttest egyenetlenségeinél koppant, zörgött a kocsi elejénél valami. Egy lyuk, egy zörgés. Egy nagyobb folt, egy- két koppanás. De néha ezek a koppanások akkorák voltak, hogy azzal gyanúsítottam meg a barátomat, hogy a legutóbbi javítás óta maga alatt vonszolja a szerelőt aki biztosan beleakadt a kipufogóba, és most rémülten veri az autó alját, hogy vegyük már észre, hogy mekkora bajban van! De Berci csak mosolygott a dolgon, mint általában. Ő olyan komolyan humoros ember volt, aki mindig mosolygott, de valahogy azt is olyan rá jellemző komolysággal tudta prezentálni.
- Nemigen látta ezt még szerelő! - húzódott fülig a szája - Ha látta volna, már nem engedte volna ki az útra.
Elgondolkodtam ezen. Ahogy a betonon zötykölődtünk elképzeltem a szerelő rémült arcát ahogy a lógó futóművet bámulja:
- Ezekkel a gömbnek már nem nevezhető csapokkal akar maga az utakon reszkírozni? - S ahogy ezt elképzeltem elvigyorodtam. Barátom csendesen végigmért, és csak annyit morgott a "bajusza" alatt:
- De félted azt a tyúkszaros életedet!
Pedig egyáltalán nem féltettem. Berci komoly ember lévén nagyon lassan, kimérten közlekedett. Nem kapkodott, a kanyarokban nem adott gázt sem, nehogy kiessen néhány kerék, egyszóval képben volt a kocsi műszaki állapotát tekintve nagyon.
Azon a szép tavaszi napon azért mentem vele hivatalos útján, mert én is Zaporozsecet akartam vásárolni. Igen Jól olvastad. Akkor nekem az volt minden vágyam. Friss jogosítvány sütötte a zsebemet, és a szabadba vágytam. A szabadságba. Mindenféle kötöttség nélkül utazni bármikor bárhová. Feleségemet, és kicsi lányomat munkába, oviba vinni, hétvégén kirándulni, kamillát szedni...
Lehet, hogy a tavaszi szél tette, de engem elbűvölt a szovjet technikának ez a négy keréken döcögő csodája. A nap végén arra gondoltam, hogy ha nálam csak feleannyit elvisel majd egy ilyen autó mint Bercinél, akkor már megérte! Néztem a kocsi belsejét, Rengeteg kérdéssel bombáztam barátomat, amikre ő türelmesen, pontosan válaszolt. Én pedig mint általában az aki már régen meghozta a döntését, a pozitív válaszokat meghallottam, az elmarasztalókat elengedtem a fülem mögött. És egyre jobban tetszett a kocsi! Osztottam-szoroztam, és arra jutottam, hogy megvásárolom a boldogság e nemes kellékét.
És elhatározásomat tettek követték.
Azon a napon alighanem én voltam a világ legboldogabb embere. Meg talán a legbüszkébb is! Első utam haza vezetett. Félúton lefékeztem kis családom mellett, és intettem: "Szálljatok be!" Azt a boldogságot látni ahogy a kicsi lányom rácsodálkozott a (talán utoljára) csillogó- villogó Zapira: " - Apa! Ez a mi AUTÓNK?" - A hosszabbik utat választottam hazafelé. Kerültünk egyet anyósomék felé, és büszkélkedtünk friss szerzeményünkkel.
Második utam Bercihez vezetett. Kiszálltam a kocsiból. Büszkén lengettem a slusszkulcsot, de sajnos ő éppen sietett valahová. Csak annyi időm volt, hogy eldicsekedjek neki:
- És ez még nem is kopog!
- Mire ő olyan igazi Berci-féle mosollyal a szeme sarkában csendesen csak annyit jegyzett meg:
- Majd fog. Nyugodj meg! Majd fog. - És elcsattogott...
De szavainak értelmét friss autótulajdonosi örömöm okozta homályban akkor még nem igazán értettem
Akkor még nem.
