Csöngettek. - Ki a fene ilyenkor? - néztem az órámra. Fél kettőt mutatott. Éjjel. Az ajtóban egy fura alak állt. Úgy nézett ki, mint ha egy anonim alkoholista szökött volna meg a farsangi bálból tevehajcsár jelmezben. Kicsit lassan mozdult, mint egy lassított felvétel a TV.-ben, s a feje olyan volt, mint ha az elmúlt húsz évben egy biliárd háromszögbe sajtolták volna. Álmos nagy szemeivel pislantott egy lassút, majd valószerűtlenül mély hangon, arcán minden rezdülés nélkül közölte:
- Szia! Azt hiszem hazaértem.
A kedvenc nagynénid ért haza ezzel a fejjel itt! - gondoltam - miközben saját magamnak is meglepő módon a hangomat hallottam:
- Végre! Jó, hogy hazajöttél fiam!
Nem értettem sehogy sem a dolgot. Amikor hozzám szólt, nem mozgott a szája. Sőt! Ki sem nyílt! S a válaszomat hallva azt olyan természetesnek vette, mint ha előre tudta volna hogy mi következik.
Tétovaságomat látva egy finom mozdulattal megkerült az ajtóban, elsiklott mellettem, és zsáknyi sapkáját a fogasra ejtve a szoba irányában eltűnt a lakásban.
Nem értettem, hogy a körülbelül két, és félméteres magasságával hogyan tudott áthaladni főhajtás nélkül az ajtón... Tényleg! Ki sem nyitotta!
A szobába érve a foteljeim egyikébe csavarodva találtam rá.
- Fáradt vagyok. - suttogta géphangján. - Hosszú volt az út a múltba.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és éppen meg akartam kérdezni, hogy - Ki a franc vagy te? - amikor jött a válasz: A te egyik leszármazottad vagyok a távoli jövőből...
- Mi? - gondoltam magamban, mire azt mondja: Most ne szolmizálj, mert itt alszom el!
Azzal mint ha a világ legtermészetesebb dolga volna lehunyta szemeit, és édes álomba szenderült mint egy kisbaba aki belefáradt a szopizásba, és elbólintott. Az jutott eszembe, hogy meg kellene pöckölni az orrát, amikor azt mondta nagyon távolról:
- Eszedbe ne jusson! Pihennem kell. A cicit majd holnap. - és horkolt. Csukott ajkai meg sem rezdültek, mégis olyan hangosan nyomta, hogy ha lettek volna szomszédaim, azok mostanra már bontották volna a falat...
A TV hangjára ébredtem. Egy húzott szemű ismerős arcú tudós éppen tanácsokat osztogatott:
- Ha tehát majd egyszer valaki bekopog hozzád, és azt mondja, hogy a távoli jövőből jött. és te vagy az őse, ne vágd rá az ajtót! Még az is lehet, hogy igazat mond.
Hm. Még az is lehet. - gondoltam. És az üres fotelt bámultam bambán.
- Szia! Azt hiszem hazaértem.
A kedvenc nagynénid ért haza ezzel a fejjel itt! - gondoltam - miközben saját magamnak is meglepő módon a hangomat hallottam:
- Végre! Jó, hogy hazajöttél fiam!
Nem értettem sehogy sem a dolgot. Amikor hozzám szólt, nem mozgott a szája. Sőt! Ki sem nyílt! S a válaszomat hallva azt olyan természetesnek vette, mint ha előre tudta volna hogy mi következik.
Tétovaságomat látva egy finom mozdulattal megkerült az ajtóban, elsiklott mellettem, és zsáknyi sapkáját a fogasra ejtve a szoba irányában eltűnt a lakásban.
Nem értettem, hogy a körülbelül két, és félméteres magasságával hogyan tudott áthaladni főhajtás nélkül az ajtón... Tényleg! Ki sem nyitotta!
A szobába érve a foteljeim egyikébe csavarodva találtam rá.
- Fáradt vagyok. - suttogta géphangján. - Hosszú volt az út a múltba.
Lassan kezdtem magamhoz térni, és éppen meg akartam kérdezni, hogy - Ki a franc vagy te? - amikor jött a válasz: A te egyik leszármazottad vagyok a távoli jövőből...
- Mi? - gondoltam magamban, mire azt mondja: Most ne szolmizálj, mert itt alszom el!
Azzal mint ha a világ legtermészetesebb dolga volna lehunyta szemeit, és édes álomba szenderült mint egy kisbaba aki belefáradt a szopizásba, és elbólintott. Az jutott eszembe, hogy meg kellene pöckölni az orrát, amikor azt mondta nagyon távolról:
- Eszedbe ne jusson! Pihennem kell. A cicit majd holnap. - és horkolt. Csukott ajkai meg sem rezdültek, mégis olyan hangosan nyomta, hogy ha lettek volna szomszédaim, azok mostanra már bontották volna a falat...
A TV hangjára ébredtem. Egy húzott szemű ismerős arcú tudós éppen tanácsokat osztogatott:
- Ha tehát majd egyszer valaki bekopog hozzád, és azt mondja, hogy a távoli jövőből jött. és te vagy az őse, ne vágd rá az ajtót! Még az is lehet, hogy igazat mond.
Hm. Még az is lehet. - gondoltam. És az üres fotelt bámultam bambán.
