Meteor 2.0 A torony. (Válogatásból)

Thu, 30 Apr 2009 13:39:02 +0100

A torony. Az egy fogalom volt a munkahelyemen. Ez volt az egyetlen hely a nagy semmi közepén, ahonnan legalább néha hegyeket lehetett látni. Azt pedig kell! Mert hegyek nélkül változatosságot esetleg a tehenek színe jelent. Némelyik olyan magyarosan tarka, némelyik meg olyan kávé színű, nagycsöcsű. De a farka végén mindegyiknek bojt van, mint az oroszlánoknak. Szóval a torony. Minden szabadidőmet a toronyban töltöttem, ha tehettem. Bár eleinte kicsit furcsán éreztem magam ahogyan úgy 80 cm-t ingott harminchat méter magasban alattam az erkély, de ezt hamar meg lehetett szokni. Még azt is, hogy ha az ember lenézett, nem látta maga alatt a tornyot, csak ha egészen kihajolt... De hülye ember az, aki azért megy a torony tetejére, hogy lássa az alját. Ezért aztán egy idő után már nem is érdekelt, hogy mi tartja fönt trónusomat. Csak álltam, és a korlátra dőlve bámészkodtam órákig. De nem csak ezért volt ott a torony. Még egy kicsit azért is, hogy tartsa az antennákat amik derékszögben és három szinten voltak kifeszítve a torony és a tőle úgy ötven méterre álló kisebb oszlopok között. Akkor este is a toronyé lett a főszerep. Barátok látogattak meg az obsziban. Rendszeres látogatóim voltak ők. Már egy ideje mint amatőr csillagászok, nálam észlelték az eget, mert ott a közelben nem volt közvilágítás ami ebben őket zavarta volna. De aznap este felhős volt az ég, ezért a kukkerek az állványaikon árválkodtak, gazdáik meg bent a házban múlatták az időt egy csillagos égbolt eljövetelének reményében. De az csak nem akart eljönni. Így aztán előkerültek a lapos üvegecskék, később már nem csak a laposak, hanem a határozottan kövérkések is, s egy pakli kártya mellett egyre vidámabb lett a társaság. S ahogy a hangulat emelkedett, az orrok pirosodtak, úgy jöttek jobbnál jobb ötletek, hogy mit érdemel az a bűnös, aki a kártyában veszít. A körmös az olyan dedós dolog - mondták - így azután azt eszelte ki az egyik eszement, hogy a vesztes másszon fel a torony első szintjére, és vissza. Ha megint veszít, akkor először az elsző szintre és vissza, majd ugyanez a második szinttel... És így tovább a negyedik, legfelső szintig, ha az illető már annyit veszített. Csak halkan jegyzem meg, hogy kipihent állapotban és egy menetben is eltart egy fiatalembernek a toronymászás legalább nyolc- tíz percig. Hát még így, ilyen össze-vissza cikázva a le és a fel között mint a kerge állat... Hajnal felé eljött az ideje, hogy a vesztesek teljesítsék kötelességüket. És lett nagy kavalkád! Valamennyit mindenkinek másznia kellett, de nehezítette a dolgot, hogy a vaslétrán egyszerre csak egy ember fért el, így egymást is kellett kerülgetni. Legtöbbet Zoli Úrnak (alias: Égnéző) kellett teljesítenie. Nekiiramodott, és fantasztikus iramban teljesítette a távot, már a második, már a harmadik, sőt már az utolsó szint következett, de minden pihenés nélkül, egyenletes tempóban végigcsinálta az egész mutatványt! A lent állók meg csak bámultak. Ki-ki vehemenciája szerit, vagy szurkoltak neki, vagy pedig azon törte a fejét, hogy hogyan nehezítsék meg a dolgát. Így találta ki valamelyik nagyeszű, hogy: - Lőjünk rá célba ahogy ereszkedik lefelé! - S az elhatározást tettek követték, előkerültek a nem túlságos gonddal eldugott légpuskák, s egyre-másra csattogtak és pufogtak a golyók, attól függően, hogy a torony vasát, vagy Zoli Úr alulsó fertályát voltak szívesek eltalálni... Csak arról feledkezett el mindenki, hogy az egyik puskának dupla rugózata volt... Szegény ördög, minél jobban kiabált, hogy FÁJ! FÁJ! annál jobban igyekeztek eltalálni a lentiek. Jó tréfa volt... S ennek a tréfának lett a következménye, hogy Zoli Úr, aki másnap bevonult sorkatonai szolgálatra, a gyengélkedőn kezdte a szolgálatot mert néhány ólomdarabot ki kellett szedni az ülepéből. Leülni mindenesetre egy darabig nehezen tudott csak. Szóval a torony! Azóta sajnos már nem áll a torony. Lebontották amikor okafogyottá vált. De ennek a toronynak köszönheti Zoli Úr, hogy akkor is látta a csillagokat, amikor pedig az eget sűrű felhőréteg takarta el a kíváncsi szemek elől...

Meteor 1.5

Említettem, hogy arról a berendezésről még szó lesz. Hát legyen!
Ez egy nagyon híres magyar tervezésű berendezés volt. Valamikor a hatvanas években a tervezője tán még Kossuth-díjat is felmarkolt érte. Alapjában egy szekrényt képzeljetek el, amelynek fiókjai vannak. Ezekben a fiókokban mindegyikben egy-egy áramköri egység volt elhelyezve. Ha valami hiba volt, csak ki kellett húzni a problémás fiókot (modul rendszer alapötlete!) és cserélni a hibás egységet.
Igenám! De abban az időben még nyoma sem volt a mikrotechnikának, a nyomtatott áramköröknek, a tranzisztornak... Tehát, és itt a lényeg, belül pontosan úgy nézett ki az egész, mint ha rengeteg csöves néprádiót rejtettek volna el benne. Mert, hogy lényegében úgy is volt. Ez a hatalmas fémszekrény annyi áramot fogyasztott, hogy méréskor akár a fűtést is ki lehetett volna kapcsolni. Készült is belőle vagy öt darab talán a BRG művek közreműködésével (ez is csak kb. Pocsék a névmemóriám bocsi!) és a világ több pontján telepítették is őket. Még a világkiállításon is díjat nyertek vele! Volt is egy állandó szervizcsapat a cégnél, akiknek szinte csak ezeknek a masináknak a szervizelése volt a feladatuk. Jöttek is rendszeresen időről-időre, és tették a dolgukat. Csakhogy a masina persze nem csak olyankor mondta fel a szolgálatot amikor a szervizesek jelen voltak. Így aztán magunknak kellett segíteni a dolgon, ha dolgozni akartunk. És mi nagyon akartunk!
Tehát házi szerviz. Ez általában (néha konkrétan is) úgy történt, hogy Kurucz kartárs (a főnök) volt a szakember. Ő ehhez is értett. Nemhiába volt rádiós az ántik világban a repülősöknél. Szóval megállapította, hogy mi a hiba jellege, oka, és van-e lehetőség a házi gyorsjavításra. Ezután fiókok kihúzása, betologatása következett. A hibát általában működés közben lehetett behatárolni. Erre a célra voltak összekötő kábelek, amik akkor is működési lehetőséget biztosítottak a fióknak, amikor az a kihúzott állapota miatt nem illeszkedett a szekrény csatlakozóiba. Viszont ilyenkor fokozott veszélyhelyzet állt elő. Ezeknek a fiókoknak némelyikében előfordult az ötvenezer voltos feszültség is. Igaz, minimális áramerősség mellett, de ez akkor is igen kellemetlen meglepetéseket tudott okozni, ha valaki csak úgy tudatlanul, elővigyázatlanul nyúlkált az "uborkásüvegek" között. Tehát alapszabály volt, hogy egyedül végezni ezt a munkát tilos! Mint rendesen, általában én voltam a biztosító személy. A feladatom az volt, hogy amikor Kurucz kartárs félig oldalfekvésben, előre begörbített karral, és ujjakkal elkezdett a csavarhúzóval közelíteni a kritikus helyhez a szekrényben, vagy a fiók mélyén, akkor én az előszobában  álltam, s néma csendben figyeltem, kezemet a főkapcsolón tartva. Mindaddig nem is volt feladatom amíg motoszkálást hallottam. Akkor léptem elő elsőrendűen fontos dolgozóvá, amikor egy hosszan elnyúló olyan nyögést hallottam, mint amikor valakit "érzékeny pontján" rúgnak meg.
- Nyüüüüüüüüüüoooooooooooöööööööö!.-
Ilyenkor főkapcsoló le, én rohantam a szekrény mellett fetrengő főnökömhöz, és az előre odakészített zsebkendővel kihúztam a nyelvét a szájából amennyire csak lehetett, hogy ismét levegőhöz juthasson szegény az áramütés után.
- A! Óanmááá!- mondta, s akkor elengedtem. Kicsit rendezte sorait, és intett a fejével, hogy álljak vissza a főkapcsolóhoz. Ez szinte minden alkalommal megismétlődött néhányszor. Emlékszem, először majd összecsináltam magamat, úgy megijedtem, hogy valami komoly baja esett. De nem. Állítólag ehhez is lehet szoktatni a szervezetet. Na ha igen, akkor ő nagyon jó úton járt a szoktatásban!
Egyszer megengedtem magamnak egy buta viccet is később.
- Főnök! Ma nem menjen haza, mert túltöltötte magát. Még a végén bajba kerül otthon a nagy fickóssággal!
Ha láttatok szomorú pillantást, hát ahogy erre rámnézett a főnök, az nagyon az volt! Nem szólt, nem panaszkodott, de abból a szomorúságból egyáltalán nem a túldelejezettség lehetősége derült ki...
Nos amikor a főnök kellően fel volt villanyozva, uborkásüveg kicserélve, s a műszer ismét rendelkezésre állt, akkor összecsomagoltuk, és megállapítottuk, hogy jobb mint újkorában. Jöhet az a Kossuth-díj!
Valmikor ebben az időben fogant meg bennem a gondolat, hogy a rádióamatőrség nem is olyan rossz dolog... És valóban! Voltak nagy katonai rádió vevőink is a műszerparkban. Bizonyos rádióterjedési megfigyelésekhez, hogy ellenőrizni lehessen, hogy tényleg az ionoszféra bolondult-e meg vagy csak a berendezés. Na ezekkel a vevőkkel előszeretettel kalandoztam az amatőr sávokra, s órákon át hallgattam érdekfeszítő beszélgetéseiket amikben megbeszélték, hogy ki, hol, milyen antennával, milyen berendezéssel forgalmaz éppen, na és azt is, hogy ott milyen időjárás uralkodik pillanatnyilag. Eleinte csak a magyarokat hallgattam, később kis segítséggel rátaláltam az egész világot körberádiózók adásaira is. Akkor arra gondoltam nehéz szívvel, hogy erről a dologról sajnos én már lemaradtam, hiszen ezt mindenki gyermekkorában, egy klubban kezdte el. Én meg már húsz is elmúltam pár évvel! Hát hol vagyok már én a gyerekkortól?
Szerencsére a sors nem volt olyan rövidlátó mint én akkoriban...