2017. november 22., szerda

Antivegán indiai orvoslás csodái

Az meg milyen amikor egy eredetileg indiai orvos hosszas kérdezgetés után azt javasolja, hogy egyek húst! Minél többet, leginkább sertést, annak is az ízletes (zsírosabb) részeit.
Elgondolkoztam ezen. Mert ugyebár köztudomású, hogy India arról híres, hogy lakosainak többsége a tehenet dísznek tartja mint mi a virágokat, a virágokat, meg mindenféle növényi részeket pedig váza helyett a kajában látják szívesen. Sőt! Azok maga a KAJA!  Indiában. Meg a Ganges szent vizét isszák, abban mosnak, fürdenek, szemetelnek, temetik el félig elégetett szeretteik hamvait, (már amit nem a keselyűkkel etetnek föl. Mert, hogy azok is szent állatok) és még mindenből ki is gyógyulnak ettől. Van olyan fontcsíkos szentember aki már évek óta nem evett semmit, csak meditál a parton, majd amikor megéhezik, iszik a folyó vizéből, és ennyi! Tartalmas lehet már az a szent víz! Akár egy jó Bajai Halászlé. Ami pedig neve ellenére nem a halászból készül.
Ezek után egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy kimondhatatlan nevű sötét tekintetű szimpatikus doktorom a megváltó sertéshúsevésre buzdít. Mivel én nem vagyok járatos az indiai nyelvjárkálásokban, valamint ő sem ismeri az ezerarcú magyar nyelvet, az angol meg egyikőnknek sem jött a cucliból, hát csak úgy nagyjából értettem a magyarázatot. Szerinte ha továbbra is kevés húst fogyasztok, akkor a természetes vízigényem lecsökken, ettől a vérem mennyisége az elegendő alatt tanyázik, és akkor a véremnek az ő nyomása fölött elveszítem a kontrollt. Már ha volt nekem olyan egyáltalán.
De legalább ő magyarázattal szolgált! Ugyanis itt az UK-ban a dokik nem szeretnek magyarázkodni a betegeknek. Ez van, ezt kell tenned.
- Miért? Mert én ezt mondtam!
Aztán az emberfia csak abban reménykedhet, hogy legalább a doki tudja, hogy mit miért mond.
 Az indiai orvosok egyébként szuper jók! Mint ember is nagyon empatikus, és szimpatikus, meg mindenfélepatikus a hozzáállásuk, a gyógyulásról alkotott véleményük meg egyenesen csodálatos! Ezek után semmin nem csodálkozom. Pl. egy elég komoly lábműtét után másnap az operáló orvos egyszer meglátogatott a kórteremben, leszedte (nem leszedette!) a kötéseket, hümmögés helyett bezavart a fürdőszobába (ami itt van minden egyszemélyes kórteremhez saját) és azt mondta:
- Tusolj le! - majd elképedésemet látva mosolyogva megjegyezte, hogy jól értettem. Beálltam hát a zuhany alá, és nagyon jól éreztem magam ettől. A lé pedig - akár a Ganges vize - végigcsorgott a testemen, a sebemen, és miután a tusfürdőnek java távozott, megtörölköztem (a sebemet is) és visszafeküdtem ágyamba. Az addig ott várakozó türelmes doki pedig bekukucskált a sípcsontomig, és azt mondta:
- Megmarad. - és akkor már mindketten vigyorogtunk. Ettől meg a szeplős nurse is még jobban elvörösödött.
Szóval most ez a másik indián doki amikor a húsevésre buzdított, már meg sem lepődtem. Csak arra gondoltam, hogy ennek a módszernek az lehet a lényege, hogy minden gyógyít ami jólesik. Mindegy!
Az a lényeg, hogy a rántotthús-pörkölt-cigánypecsenye-natúrszelet diéta bevált.
Kösz, JÓL VAGYOK!

2017. november 19., vasárnap

Nyomás

Fölébredsz. Elég sokáig tart míg úgy érzed, hogy tested visszanyeri életképességét. kimászol az ágyból. Kitántorgogsz. No nem Amerikáig, csak a konyhába. Beteszel egy bögre tejet a mikróba, majd meglátogatod a fürdőszobát. Na jó! Persze, hogy ott van a WC is! Visszafelé kikészíted a konyhapultra a kávés, és a cukros bügyögét. Ez utóbbi olyan igazi gusztustalan műanyag cukortartó. Áttetsző henger a tetején egy nem túl stabil rondasárga csavaros tetővel. Trükkös a cucc. Mert ha megfogod rendesen, nem nyílik. Tulajdonképpen ujjaid nyomására megszorul, így csak akkor nyílik, ha szorítás helyett ráteszed a tenyeredet, és azzal tekered ki.
De most valami nincs rendben. Megszédülsz. Egy kicsit megkapaszkodsz, és ezzel leejted a sárga tetőt ami begurul a pult és a hűtő közé. Mire kipiszkálod a felmosó nyelével, szédülésed erősebb lesz picit. 
- Enni kellene gyorsan valamit! - gondolod, és rákapcsolsz.
- Vagy inkább inni? - és gyorsan hozzákezdesz a kávékészítéshez. Már a cukrot is nehezen  teszed a bögrébe. Olyan félkanálnyit kétszer is mellészórsz.
- Mindegy - gondolod - az éppen egy egész.
De a befejezéshez már nem marad időd. Rosszullét lesz urrá rajtad hirtelen ezért csapot-és papot hátrahagyva a szoba felé veszed az irányt. 
- Mi lehet ez? Vérnyomás? Vagy inkább a cukor.? - közben lesöpörsz mindent  ami utadba kerül. Mint egy részeg állat. A TV-t később 180 fokkal elforgatva találod...
- De rohadt messze van az az ágy! mormogod csak úgy magadban, aztán szemeddel a pohár vizet keresed az asztalon, de ÜRES! 
- Basszus! - zuhansz az ágyra, de akkor már öklendezel a szédüléstől. Valami elfogadható pózt keresel, de állandóan arra gondolsz, hogy ébren kell maradnod. De ha nem is, akkor ne hányd össze a szobát, mert ha valaki rádtalál... ciki.
Lenyúlsz az ágy mellé., és szerencséd van: az éjjelre odakészített vizedből találsz még egy kortynyit a pohárban. Kicsit jobb lesz tőle, de így is el kell telnie egy időnek, mire újra talpraállsz, hogy reggelit készíts magadnak. 
Gyorsan lenyelsz egy szelet kenyeret, befejezed a KV kavargatását, és szó szerint magadba döntöd.
Takarodó!
Aztán várod, hogy mi lesz.
Nézed a plafont. Már nem forog. Hányingered nem múlik, de valahogy úrrá leszel rajta.
-  Nyugi! -biztatod magad, de ettől még nem javul a helyzet. Előkaparod a műszereidet. Cukor rendben. Nyomás: 218/112
Na akkor beveszed a gyógyszereket. Negyedóránként méred, és veszed be az újabb adagokat, de nem csökken. 200 alá nem hajlandó lemenni.
Itt tartasz most.
Az ágy mellé készíted a laptopodat, meg egy műanyag tálat. 
Talán megnyugtat az írás.
Talán...

2017. november 12., vasárnap

Fájó utóhatás



Jó gyerek voltam na! Soha semmi rosszat nem tettem...szándékosan. Annál többet persze csupa jóakaratból. Egyszer úgy kb. 1961-ben a Balaton mellett barátaimmal játszottunk. Éppen olyan világmegmentőset. Amilyet máskor is szoktunk. De adódott a kérdés azonnal, hogy mi, vagy ki ellen mentsük meg aznap, amikor a közelünkben csak Ezer néni tartózkodott éppen, két gigászi zsíroskenyér, és néhány beígért hatalmas pofon kíséretében, mert az anyai gondoskodás nála bizony nem ért véget gyermekei testi táplálásánál, hanem óriási erőket igyekezett bevetni állandóan, hogy ha már eddig nevelgette őket, hát maradjanak meg legalább nagykorúságukig. Akkor majd szabadon rendelkezhetnek életükkel, és akár el is követhetnek veszélyes dolgokat. Majd. Akkor.  Még meg is nősülhetnek ha teljesen elmegy az eszük, de előtte mindenképpen mosakodjanak meg!
- Most viszont ne piszkáljátok azt a darázsfészket, mert ha bevadulnak, nem lesznek egyedül! Én is kiosztok néhány hatalmas pofont! - mosolyogta, majd beszaladt a konyhába még egy kenyeret ledarabolni amikor meglátta, hogy én is ott vagyok.
Mi meg összenéztünk: Igen! Megvan! A darazsak támadásától mentünk ma világot! Azzal neki is fogtunk azonnal. Peti egy jókora botot nyomott a kezembe:
- Neked még van szabad kezed, kezdd te!
Nos ha már így szabad kezet kaptam, még megpróbáltam bátortalanul megjegyezni, hogy talán inkább vízzel locsoljuk le őket.
- Látsz te itt valahol vizet? - kérdezte barátom majd megjegyezte: - Ha akarod le is pisilheted azt a nyomorult fészket!
Logikusnak tűnt a gondolat amit azonnal tettek is követtek. Én főcsővezetővé avanzsáltam, Laci, és Peti pedig úgy mulatott mint hajdan a nagyurak a Kabaret-ban, amikor asztalaik takarásából élvezték a női szépség áldásait. De akkoriban én ezt még nem tudhattam. Azt viszont igen, hogy nem a világ, hanem én szorulok hamarosan megmentésre, mert darazsaink igencsak felbolydultak a nem várt csapadék hatására, majd azonnal támadásba is lendültek. Én persze hanyatt-homlok menekültem árkon-bokron át, a darazsak utánam, a barátok közben a fűben hemperegtek a röhögéstől, hogy majd elejtették a kenyereiket. És én csak futottam, futottam, majd azt vettem észre, hogy a Bondor Irénke néni házainál (Mindenféle házacskákat épített telkére, mert abból élt nyaranta, hogy kiadta őket nyaralóknak. Télen meg állítólag extraméretű melltartókat varrt megrendelésre) szóval a kis magánfalucska előtt elfogytak mögülem a kis zuhanóbombázók. Lelassítottam, óvatosan hátranéztem. Nem kellett volna! A vállamon ugyanis ott pihent egy aljas sunyi kis támadó, s csak erre a pillanatra várt. Körbezümmögött, lendületet vett, és úgy vágódott az arcomba, mint ha a fejemet akarta volna letaszítani nyakam trónjáról! Egyenesen az orrnyergembe döfte be fegyverét. Kicsit még rugózott rajta mint ha csak azt mondta volna:
- Nesze! Ezt akartad? Na akkor most megkaptad! - és egyszerűen elszállt. Én leültem az árokpartra, és arra gondoltam, hogy rendes esetben most sírnék csendesen. De ez most nem rendes eset, meg aztán a büdös kölkök még mindig (még csak most igazán!) ott hahotáznak széles jókedvüben a sárgarépa ültetvény közepében, ahol a soronkívüli előadásom elvarázsolta őket, szóval most nem lehet sírni! Tehát felálltam, ünnepélyesen meghajoltam a "nézősereg" felé, és hazavonultam mint győztes világmegmentő, aki áldozat is egyben.
Szegény Nagyi már a konyhaajtóban állva várt, mint mindig ha soron kívül hamarabb érkeztem a gyomorkorgásnál, és a sebeket kereste rajtam.
- Gyanús vagy nekem! - mondta, majd megforgatott, körbevizsgált.
- Mondtam én! - mormogta maga elé, pedig nem is mondta... és nagy lendülettel el is tűnt a helyiségben (Na most nagyképű voltam. A nevezetes "helyiség" ugyanis egy nádpadlókból megépített, és szépen bevakolt konyha volt az udvar végében, a kecskeól, és egyéb "helyiségek" szomszédságában) majd egy ecetes ronggyal tért vissza. Rányomta a homlokomra, mert akkor már nem lehetett látni a szúrás pontos helyét, még adott egy pirulát amit egy pohár vízzel le is öblítettem, majd lefektetett a szobámban.
- Aludd ki magad kisfiam! - hallottam még félálomban.
Amikor felébredtem furcsa volt, hogy bár kinyitom a szememet, az mégis csukva marad. A szemeim környéke ugyanis úgy bedagadt, hogy két ujjammal kellett egy kis rést nyitnom, ha látni is akartam valamit. Na nem ragozom tovább. A lényeg az, hogy a nyaralásom megszakadt pár napra, és a városban (otthon) pihentem a következő hétvégéig amikor édesanyám ismét ráért  levinni a Balcsira Nagyi szárnyai alá.
Ez a fotó a támadást követő harmadik napon készült, amikor még igaz ágyban, de már nem "életveszélyben" tengettem napjaimat miközben az egykori hatalmas pupszi csupán "mongoloid " jelleget adott arcomnak.
De ez már csak utóhatás volt.
Mint ahogy az is, hogy attól kezdve (máig is) mindig nagyon meggondoltam, hogy jó ötlet-e valóban hogy csak úgy előveszem férfidíszemet, és nem rendeltetésszerűen akarom használni.
Mert hát attól bizonyos esetekben bedagadhat az ember arca is akár.
És az fáj

2017. november 6., hétfő

Cérnametélt

A fotót a Netről plagizáltam


Bizony mondom Néktek: Nagy találmány a cérnametélt!
Mert azonkívül, hogy eszméletlen finom amikor egy vasárnapi (ünnepi) húslevest szürcsölgetve az életet élvezem, nagyon hatásosan megóv engem az elhízástól is!
Nagyapám egyszerűen csak pofalocsolónak nevezte amin nagymamám minden alkalommal megbotránkozott.
 - Na de Karcsi!- méltatlankodott állítólag, és jelentőségteljes pillantásokat vetett a jelenlévő kiskorú gyermekekre miközben megigazította fia ölében a szalvétát..
 Én is  szakáll, és bajusz birtokában, egyik kezemben kanállal másikban szalvétával fogyasztom. (Nyugi! Még sosem kevertem össze a mozdulatokat!)
Kifejezett kedvencem ez a tészta. Bizonyára sokkal ízletesebb, mivel több íz épül be a tésztába a főzés során ha ilyen hajszálnyi vékony. De a legnagyobb áldását azzal fejti ki, hogy amikor az ember mohón "bezabálná", hát ez a feladat egyszerűen lehetetlen. Mert csak lassan, módszeresen lehet megenni, különben lecsúszik a kanálról, és lehetetlenné válik kulturált elfogyasztása. Persze neveletlenek, és türelmetlenek, valamint az agyafúrt lusták előre összetörhetik apróra, esetleg kiihatják alóla a lét, s utána már... (Óh borzalom! Ilyenre gondolni is bűn!) de az először is nem ér, másodszor pedig már nem ugyanaz az élvezet mint amikor az ember a végére ér, és jólesően hátradől székében a további fogásokra várva.
Ezek jutottak eszembe ma reggel amikor más nem lévén itthon, egy finom levest főztem reggelire.
Víz, zöldégleveskocka, ételízesítő (biztos ami hótziher) két előre lefagyasztott húsgombóc (igen! rizzsel bizony) aztán sűrítésnek kiöblítettem a levével a lisztesdobozomat ezzel egyben elvégezve a hőkiegyenlítés fontos lépését is. Persze magyar vagyok, tehát erőspityu mindig van itthon, így az is került bele.
És igen nagy elégedettség fogott el az eredménytől miközben egy kanál-egy törlés módszerével teleettem magam a levessel.
Bizony! Mondom Néktek! Nagy találmány a cérnametélt!
(itt a smile helye)

2017. november 5., vasárnap

Ez is freeblogos


title>Az a hosszú bot

Mon, 24 Oct 2011 19:34:41 +0100

6298852

Lehettem vagy hároméves, már akkor is a női nem lelkes híve (vagyis bizonyára inkább a női igené, ez majd alább talán tisztázódik) amikor a szomszédék Babiját állítólag fizikailag bántalmaztam. Azért mondom, hogy állítólag, mert sem emlékeim nem maradtak az ügyről, sem pedig szemmel látható jelei az illető takaros kis fehércseléden. Pedig vagy tizenöt év elteltével volt alkalmam keresni rajta alaposan az egykori sérelmek nyomát, de azt nem találtam.

Nos mindenesetre azon a bizonyos 1955 októberi napon édesapámat munkából hazatérve az a hír várta, hogy az egyszem fia bántotta a szomszédék kislányát. Apám rendszerető, következetes, de emellett nagyon békés természetű ember volt. Maga elé állított, nagy szeretettel végignézett rajtam, majd kérdőre vont.

Valóban nem emlékszem a dologra, de szemtanúk egybehangzó véleménye szerint arra a kijelentésre miszerint: - "Majd szerzek egy olyan hosszú botot ami a hivatalból egészen hazáig elér!" - állítólag felcsillanó szemmel azt ragyogtam:

- " És az az enyém lesz?"

Apám, és a körülöttünk "fontos" teendőket éppen ellátó asszonyok erre viszont légzési zavarokkal kezdtek küzdeni intenzíven.

Mindebből én állítólag semmit sem vettem észre. Valószínűleg akkor már messze jártak gondolataim. Talán éppen azt tervezetem, hogy hogyan fog az a hosszú bot a hivatalból hazakerülni. És hogy elég erős leszek-e ahhoz, hogy felemeljem azt ha Babi megint olyan "ellentmondó" lesz.

Mondom: hároméves lehettem akkor. Tudatlan kis gyermek.

2017. november 1., szerda

national hibernation


Azon töröm a fejem, hogy egy új vállalkozást kellene indítanom a magyarság megsegítése érdekében. Ez egy igen hasznos tanfolyam lenne melynek keretében a jelentkezőket megtanítanám a nehéz idők gond nélküli átvészelésére. Egyszerű a történet. A mintát a barna, és fekete medvéknél már évezredek óta jól bevált módszerről másoltam.
A neve: Téli álom.
Először is a tanfolyamra jelentkezők (persze csak aki már befizette a díjakat rendesen) megtanulhatnák, hogy hogyan kell többrétegű bundát növeszteni. Ez igazából nem lesz nehéz, mert az elmúlt idők divatja miatt, amikor is mindenki csupaszra szőrtelenítette magát egy eszement idióta, és gusztustalan mánia miatt, aki most hirtelen abbahagyja ezt a hülye szokását, annak a rengeteg szőrtelenítés miatt a szervezete elkezdi eszméletlen tempóban megnövelni a testszőrtömegét, (itt vannak igen nagy előnyben a birkák, és a hozzájuk nagymértékben hasonló egyedek) tehát az első lépés adott. Ezután a hallgatók letanyáznak egy szép napos őszi időben egy halgazdaság közelében, és annyi halfejet zabálnak amennyit csak bírnak anélkül, hogy a nemzeti halőrök lebuktatnák őket. Ezzel olyan testzsír réteghez jutnak, ami elegendő a következő nehéz időszak átvészelésére. Barlangot keresniük már nem kell, hiszen "lakásaikból" már rég kilakoltatta őket néhány jótékony cég a kormány útmutatása, és irányítása segítségével. Tehát már mindenki megoldotta téli vackának kérdését barlangban, csatorna, és kábelalagútban, elhagyott nyaralókban, fásfészerekben stb.
És most jöhet a nagy mutatvány!
Medvemódra le kell csak lassítani a szívverést kb. percenkénti kettő-háromra, amivel rengeteg energiát meg lehet spórolni. Gondoljunk csak a mackók példájára! Így azután szinte csupa öröm, csupa szórakozás az a néhány hónap amit még ki kell bírniuk a következő választásokig.
Csak egy problémára nem találtam még megoldást. El nem tudom képzelni, hogy hogyan, és mivel lehet IDŐBEN felébreszteni, észhez téríteni a rengeteg mélyalvót hogy le ne késsék a kínálkozó alkalmat egy olyan élethez amiben már semmi szükség nem lesz e tanfolyamon tanult és elsajátított képességekre.
"Közelg" a március! Sietnem kell ezzel az új vállalkozással ha nem akarok élethosszig ebben a zord időben hibernálni...