Pipulka álmát olvasva böffent fel bennem a gondolat: Nem szeretem Erőss Zsoltot!
Bár halottról vagy jót, vagy semmit - tartja a mondás, mivel szemlátomást ott él az emberek emlékezetében, hát nem tekintem halottnak. Csak tudatosan felelőtlennek, olyannak aki erre a végzetre készült akarattal. Minden megnyilvánulása ezt támasztja alá. Kicsit olyan mint a szintén érdemtelenül példaképpé vált Petőfi, az "ott essem el én a harc mezején" óhajával, és jelen tudásunk szerint amint kiderült, hogy nem képes hőssé válni, inkább vállalta az orosz hadifogságot, mint a gyávaságtudatot. Tudom, ezzel a véleményemmel sokakat magamra haragítok, de inkább teszem, mint hazudjak valami szépet, amikor ez a meggyőződésem.
Zsoltnál ugyanez volt a helyzet. Ő nem azért mászta meg a hegyeket "mert az ott van", hanem pénzkereső munkának tartotta a hegymászást. Mi több, egy alkalommal azt is nyilatkozta, hogy vagy elsőként kell megmászni a nagy hegyet (erről ugye lemaradt) vagy meg kell halni rajta,, ha az ember híressé akar válni. Tudatosan kereste az elhíresülés "egyéb" lehetőségeit. Amikor KÉRTE a lába amputálását, akkor sem az volt a fontos, hogy minél tovább maradhasson együtt családjával (direkt nem szeretteit írtam, mert aki szereti a családját, az nem hagyja őket így cserben) hanem a még nagyobb hírverése az ő különös (különc) dolgainak.
Azon viszont csodálkozom, hogy Ti, akik a mai napig hősként tisztelitek, akik csodáljátok "bátorságáért, férfiasságáért stb" azt hogyan tudtátok neki megbocsájtani, sőt egyenesen elfelejteni, hogy a saját céljainak érdekében nem csak kockára tett, de FEL IS ÁLDOZOTT TUDATOSAN egy fiatal életet, kihasználva annak naivságát. Belekényszerítette a halálba. (Ti emlékeztek még a nevére? Egyáltalán a halálára?)
Nem baj!
Ti csak szeressétek Erőss Zsoltot!
De bocsássátok meg nekem, ha én nem tudom!
