Mostanában egyre többször veszem észre, hogy a szám önállósítja magát mondanivalók tekintetében, és mire az agyam jól kigondolja, hogy mit, s hogyan kellene mondanom, már elhangzott. Ha csak magamban gondolkodom, akkor ez nem ciki. Jókat vigyorgok azon, hogy ha ezt most valaki hallaná, mit gondolna erről a magában beszélő vénemberről? Már az is eszembe jutott, hogy ha lakott helyen gyalogolok, valami fülhallgatót kellene bedugni a fülembe. Akkor ha bárki "belehallgat" a gondolataimba, azt is hiheti, hogy csak telefonon kommunikálok bunkó módra az utcán. Néha egész monológokat is mondok. A végén derülök, hogy kár erre vesztegetnem az időt, mert amíg szavakat formálok, rengeteg gondolatomnak nem marad idő, hiszen egy kimondott mondat annyi időt rabol értékes időmből mint száz gondolat. De mivel ez önkéntelen, hát bele kell törődnöm, hogy nem vagyok százas. Vagy csak öregszem. Mert ha ez az öregedéstől van, akkor kezdem megérteni, hogy az idős emberek mitől váltak olyan bátorrá, hogy minden gondolatukat megosztják környezetükkel.
Aztán ha meg arra gondolok, hogy amíg gyermekként mindig igyekeztem megválogatni a szavaimat, addig olyan "mesterkélt" volt a beszédem. Aztán amikor később már megbíztam ösztöneimben, és mindent úgy mondtam ki ahogy gondoltam, akkor magabiztossá váltam, hisz nem volt, vagy legalábbis nem sok takargatnivalóm volt. Beszélhettem nyugodtan. Aztán megint később azt vettem észre, hogy ha egy kérdésre hirtelen csak úgy rámondtam valamit, azt jobban akkor sem fogalmazhattam volna meg, ha egy hét gondolkodási időm lett volna a válaszra. Na ekkor kezdtem kételkedni magamban. Mert hogy is van az, hogy az agyam anélkül dönt, és cselekszik, hogy én előbb felfognám, és ... és valószínűleg elbénáznám azt a választ?
Mostanában miközben ezeket egyre többször veszem észre magamon, arra is rájöttem, hogy jobb, ha hirtelen ötlettől vezérelten meggondolatlanul "papírra vetek" valamit, akkor azt ha nem akarom rontani, jobb nem visszaolvasni mielőtt megosztom.
Mint pl. ezt.
Ha tévedtem, akkor:
BOCSI!
Aztán ha meg arra gondolok, hogy amíg gyermekként mindig igyekeztem megválogatni a szavaimat, addig olyan "mesterkélt" volt a beszédem. Aztán amikor később már megbíztam ösztöneimben, és mindent úgy mondtam ki ahogy gondoltam, akkor magabiztossá váltam, hisz nem volt, vagy legalábbis nem sok takargatnivalóm volt. Beszélhettem nyugodtan. Aztán megint később azt vettem észre, hogy ha egy kérdésre hirtelen csak úgy rámondtam valamit, azt jobban akkor sem fogalmazhattam volna meg, ha egy hét gondolkodási időm lett volna a válaszra. Na ekkor kezdtem kételkedni magamban. Mert hogy is van az, hogy az agyam anélkül dönt, és cselekszik, hogy én előbb felfognám, és ... és valószínűleg elbénáznám azt a választ?
Mostanában miközben ezeket egyre többször veszem észre magamon, arra is rájöttem, hogy jobb, ha hirtelen ötlettől vezérelten meggondolatlanul "papírra vetek" valamit, akkor azt ha nem akarom rontani, jobb nem visszaolvasni mielőtt megosztom.
Mint pl. ezt.
Ha tévedtem, akkor:
BOCSI!
