Olyan az életem mint az élet vize. Csepegős...

Képzeljetek el egy hatalmas tálat. abban kb. úgy háromnegyedig az Életvíz pihen. Valahonnan a magasból születésem óta csepeg belé az utánpótlás. Ami elpárolog lassan, az valami égi felhőben kicsapódik az életösztön kondenzmagjaira. Kezdetben ezek a kis lebegő cseppecskék csak vannak, aztán továbbiakkal ütközve meghíznak, majd e fejlettségük egy bizonyos fokán elkezdenek kihullani a nagy égi felhőből, végül rengeteg megpróbáltatás után (most hadd ne részletezzem ezt) belehullanak a nagy tálba. Hogy az idők folymán ott csökken, vagy emelkedik a szint, az attól függ, hogy hogyan kupeckedek vele. Eleinte nagyon jól ment ez nekem. De mára már egyre kevesebb a befolyásom (érted: belefolyásom :- ) a dolgok menetére.
Mindenesetre egyre nagyszerűbb érzés az amkor egy újabb cseppel gazdagodom. Hngos puttyanással csobban, majd gyönyörű gyűrűket generál, melyek egyre távolodva a központtól, egyre inkább elhalnak, utat engedve ezzel a következő cseppnek. Én pedig egyre boldogabb reménységgel fogadom be ezeket a ritkuló cseppeket életvizembe.
Minden csepp felkavar. Eleinte boldoggá tesz, majd egyre múlik a jelentősége. És akkor jön egy másik...
Ha jön...
Néhány csepp egész életemben kitart. De az újak bizony minél hevesebben csobbantak belém, annál biztosabban bizonytalanodnek el.
- " Istenem! Hová is kerültem? Biztosan ezt akarom én?"
És mint tudjuk minél többet gondolkodunk egy egy döntésünkön, annál biztosabban döntümk végül "NEM"-et
Várom a cseppeket. Egyre nyugodtabban, hisz a "tálam" még szinte tele van...