Ujjait tarkóján összefonta, s székén hátradőlve a felhőket kémlelte,
meg a szemközti dombon álló kíváncsi őzbakot.
De besiklott a képbe a plafon, s eltakart előle eget, bakot, és napot.
Egy pók egy legyet bűvölt éppen ki hálóján fennakadt,
de szárnyai zümmögtetésén kívül annak
a szórakoztatásra sok lehetősége már nem maradt.
Ő ütemesen billegett székén,
a rádió egy lágy dallamot burrogott,
gondolatban a világot váltotta meg éppen
mert ezzel a világnak már nagyon régen tartozott.
Az ütés a fejét érte s a hátát egészen,
teste mint nyárfalevél reszketett,
nem értette, a szék hogy került kezébe
amikor ő épp a gonosszal verekedett?
S amikor kimászott alóla,
a törött karfába kapaszkodott,
csak akkor kapott annyi levegőt,
hogy nyöghessen egy jó nagyot:
- Reccs! - mondta, és a röhögés fogta el,
- Reccs! - mondta, és a röhögés fogta el,
anyja intelme jutott eszébe:
"Ne kácsongj a széken fiam,
mert még egyszer fölesel!"