Állok az ablak előtt, és a szomszéd kamratetőn billegető madárkákat bámulom. Hihetetlen kedves látvány ahogy a hím udvarol a tojónak. Az meg persze kelleti magát rendesen, csőrében egy szalmaszáldarabkával fel, s alá vonul a tetőn a gerinctől a kémény melletti kis zugig, és vissza, Mindezt órákon át. Mintegy kijelölve az utat a hímnek, hogy hol lesz majd a fészek, hová várja majd szeretettel a sok (5-6) éhes csőr a rengeteg ennivalót. Szerencsétlen hím meg teljesen átszellemülve követi mindenhová "kedvesét". Ők még tudják mi a rend. És jól is van ez így, hiszen enélkül hova lenne a világ? Hogy maradnának fenn ha egyszercsak a tojó kezdene hímként viselkedni, s a hím futna előtte magát kelletve? Jól van ez így, hogy a tojó dirigál, és a hím közben hatalmasnak, ellenállhatatlannak, erősnek, és vonzóan okosnak képzelheti önmagát!
Hát
igen! Ez a világ rendje. És nem csak barázdabillegetőéknél.
Én meg csak bámulom őket, és egyre mélyebben kutatok az emlékezetemben. Egyre határozottabban látom magam előtt Kedvesemet. Talán még a szalmaszálat is...
Aztán jókat vigyorgok egykori (és mai) önmagamon.
