Bejött az ajtón, és úgy megállt egyhelyben, mint ha soha onnan el nem akart volna mozdulni. Halk de erőszakosan nyomuló stílusban egyszuszra zúdította rám javaslatát, miszerint ebben a kilátástalan és rettenetesen szörnyű világban, amikor mindenféle jelentékteleln csoportok gyűjtik kopogtató céduláikat jelöltjeiknek, már igazából csak egyetlen tiszta és csalhatatlan lehetőségünk maradt: JÉZUSKRISZTUS!
Na itt szakítottam félbe élvezetes előadását:
- Melyik körzetben indul? Neki adnám a kopogtató...
- Mit akar? - kérdezett közbe olyan arccal, mint aki rohadtalmába harapott.
- Á! Én nem akarok semmit. Csak szeretnék. Ha lehetne, szárított tengerimalac agyvelejével töltött olajbogyót szeretnék rágcsálni naphosszat, miközben jótestű maláj szüzek cirógatnák kopasz fejemet balkáni fácánok valagából kirángatott hosszú, és finom erezetű tollakkal. - válaszoltam igyekezetem szerint rezzenéstelen arccal, bár színváltozását figyelve igazán nehéz volt ennyi baromságot összehordanom röhögés nélkül.
Nagyon határozottan ment ki az ajtón. Aztán távozóban még felnézett a cégtáblára. Gondolom azért, hogy jól megjegyezze magának, nehogy mégegyszer betévedjen hozzám!
Istenem! (azaz Jézusom!) De jó lenne, ha ezt a címet terjesztené köreiben!
