Tíz év. Nem nagy idő. Életemnek egy hatoda csupán. Mégis fontos nekem, hisz tíz éve már, hogy megérkezett elsőszülött unokám.
Nagyapa lettem. Egy nagy törés után az egész család segített, vigyázott rám, s eközben sok sok nehézség, és küzdelem után Firenzében megszületett Katám. S akkor valami kicserélődött bennem. Egy nagy üresség kisebb lett ezzel, és egy napon azt vettem észre magamon, hogy újra terveim vannak.
Valamikor fiatal apaként az volt az álmom, hogy ha minden rendben megy, akkor negyvenes éveimben nagyapa lehetek, hatvanasban déd, nyolcvanasban ük, s ha vigyázok magamra, akkor százévesen szép... Aztán múltak az évek, és ott fent az égiek úgy döntöttek valamiért, hogy megvárják míg megérkezik hozzájuk a segítség, hogy együtt óvhassák, menedzseljék az unokák megfogantatását, és eljövetelét. Talán ennek köszönhetek mindent. Így lehettem "Papi". Így kaptam az élettől egy újabb esélyt (s azóta Máté révén még egyet) a boldogságra. Boldogan tudatosul bennem, hogy szép már soha nem leszek...
Soha nem felejtem a "fiatalok" szemében a fényt ahogy oldódott bennük a feszültség a sok megpróbálatás után. Soha addig el nem tudtam volna képzelni, hogy mekkora boldogság nagyszülőnek lenni!
Tíz év nem nagy idő. De ha Katára nézek, boldog örökkévalóság...
