Egy kancsóban találkoztak a hozzávalók. Szépen sorban egymás után. Forró víz, cukor, teafilter,(fanyalgóknak itt a helye a fintorgásnak: "filter?!...") és egy fél citrom kifacsart leve. Miután felkevertem, állni hagytam egy ideig. Amikor már mindent átszőtt az a jellegzetes illat, akkor öntöttem ki az első csészényit az íróasztali lámpa alatt. Lassan, élvezettel csorgattam vékony sugárban, hol egészen alacsonyan, hol magasra emelve a kancsót. Figyeltem amint a csészébe csavarodik az aranyszínű ital gyémántmintás sugara. Elvarázsolt az illata, miközben a finom gőzfelhőt lassanként teljesen magába szippantotta a kis forró lámpaernyő, majd a kéményhatás a tetején lökte ki azt mint egy ósdi nagykerekű nílusi gőzhajó valami gyermekkori olvasmányomból.
Lassan, élvezettel kortyoltam. Ablakom alatt egy feketerigó dallal köszöntötte az estét.
Újra végigjártam gondolatban mai napomat.
Nincs megállás - gondoltam - holnap folytatódik minden. Ott ahol ma abbahagytam. Csak a tea várat magára estig minden nap. "Jutalom a nap végén" ahogyan egy másik ital reklámja mondja.
- Még! - súgta egy belső hang.
Hm! Elcsábulok egészen...
