Vannak szófordulataink melyek könnyedén dobálóznak az élet-halál fogalmával.
Ma új értelmet kapott a lelkemben az élet fogalma.
Mert láttam, öleltem, hallgattam, fogtam a kezét, és megsemmisültem tőle. Nem voltam képes uralkodni a könnyeimen. Pedig felvidítani mentem...
- Nem sírunk! - suttogta átszellemült mosollyal arcán miközben majd elveszett a párnái között. Csak feküdt ott csukott szemmel, és sorra vette szeretteit, barátait. Mindhez fűzött egy-egy kedves megjegyzést. És mindenkinek kijárt egy kedves mosoly, grimasz, fintor, és mindezt valami olyan angyali kedvességgel tette, hogy nem tudtam nem elbőgni magamat mint mindig, ha valami áthághatatlan akadály megállított. A tehetetlenség, a frusztráció robbant bennem. És a kérdések, melyekre soha nem lehet választ kapni.
Valami vigasztalót akartam suttogni, valami biztatót akartam kinyögni, de nem vagyok benne biztos, hogy akár egyetlen hang is elhagyta a torkomat.
Nem tehettem egyebet, visszavonultam.
Amikor beültem a kocsiba, csendre vágytam, de a rádió beleordított a csendembe amikor elfordítottam a kulcsot
- I will miss you! - üvöltötte valami felkapott kis sztárocska...
Igen.
Nekem nagyon...
