2015. december 27., vasárnap

A szokás hatalma


Sisyphos görgeti a követ fel a hegyre, de elfárad. Leül egy picit, de míg ő pihen a kő visszagurul a völgybe. Újra, meg újra megpróbálja, és minden alkalommal egyre feljebb jut, de közben a kőre ráragad mindenféle mocsok. Ettől a kő végül óriási nagyra növekedik, és nagyon nehéz lesz. Amikor egy ilyen mocsok megcsúszik a keze alatt, elgondolkodik:
- Hát kell ez nekem valóban? - és elengedi a követ. Azután csípőre tett kézzel figyeli, hogy pattog lefelé az a kő a hegyoldalon.
- Dögölj meg! - morogja, és köp egy hegyeset, majd felkap egy új kavicsot...

2015. december 22., kedd

Hogy is volt?


Kis család áll izgatottan a feldíszített fa körül.
Tágrameredt gyermekszemeken csillan a gyertyafény, 
s az árnyékok a mennyezeten körtáncot vibrálnak. 
A szobában halkan ünnepi muzsika zsong, 
és ők legszebb ünnepi ruhájukban 
boldogan, feszengve Jézus születését várják. 
Apa még megigazít egy odakészített csillagszórót. 
Anya halkan bekapcsolódik az éneklésbe. 
Mindenki követi. Együtt énekelnek. 
Aztán csak ott állnak összekapaszkodva, 
kihunyó gyertyák illata vegyül az asztalon sorsára váró halászé gőzével.
Anya felkapcsol egy kislámpát,
a tekintetek a fa alatt tornyosuló ajándékhalmokra esnek.
- Boldog Karácsonyt! - hangzik egyre-másra, 
és egy nagy ünnepi összeölelkezés után gyűlni kezd a sarokban 
a csomagolópapírok halmaza.

2015. december 21., hétfő

Nincs magyarázat 4.

Egyszer kérdeztem.
Még szinte ki sem hűlt a teste. Még fel sem fogtam, hogy mi történt, még éppen csak elvitték, amikor megérkezett a nővérem orvos fiával, hogy ne legyek egyedül ezekben a nehéz percekben. És persze amíg én ide-oda tébláboltam a lakásban céltalanul, hogy lekösse valamivel hasznosan a figyelmemet, elkezdte intézni az ilyenkor szokásos tennivalókat. Nem sok sikerrel, de megpróbált engem is belevonni a dolgokba, míg a fia minden rezdülésemet figyelte, nincs-e véletlenül valamiféle orvosi segítségre szükségem. Nem igazán volt, mert az ember agya olyan briliáns módon van megtervezve, hogy egy ekkora váratlan traumát simán elintéz azzal, hogy fontos dolgokat, fontos információkat tompít, vagy egyszerűen kizár. Tündér tesóm elmondása szerint olyan voltam mint akit fejbevertek, és nem tért egészen észhez. (szerintem azóta sem, de most nem ez a lényeg)
Nálunk nem volt szokás egymás dolgai között turkálni. Nekem akkor is teljesen természetes volt, hogy az ő táskáiban, szekrényében, fiókjában stb. nem nyúlkálok. Így aztán amikor a nővérkém a gyászjelentést fogalmazta, tőlem hiába kérdezte, hogy van-e az "elhunytnak" valami kedvenc idézete, és ha igen, hol találhatjuk? Fogalmam nem volt, hogy a rengeteg irata, naplói, levelezése, diplomamunkái stb. között hol, és mit keressek. De tesóm csak biztatott, mire én széttártam a kezeimet, magasra emeltem  tekintetemet (el is láttam a plafonig) és kifakadtam:
- Most segíts! Hol keressem a kedvenc idézetedet?
Ezután valami érthetetlen indulattól vezérelve átmentem a másik szobába, kinyitottam egy szekrényt, kihúztam egy fiókot, kivettem a legfelül lévő határidő naplót, kinyitottam.
És ott volt!  Rögtön az első oldalon. És abban a füzetben semmi más nem volt...
Tökéletesen illett a helyzetre, soha jobbat nem találhatnék, ha évekig keresném sem.
Így szól:

" Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
adj bátorságot, hogy megváltoztassam amit lehet,
és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!"

(Assisi Szent Ferenc imájával akkor találkoztam először. A békéről szóló folytatással kiegészítve azonnal vezérelvemmé vált. Nagyon szép, de nagyon nehéz vállalás. Annyira, hogy aki eleve nem eszerint, vagy legalábbis nem hasonló szellemben nevelkedett, annak szinte lehetetlen.
Én boldog vagyok vele. És ezt Neki köszönhetem. Halálában is adni tudott valami fontosat.)

Megsemmisülten zuhantam vissza fotelembe. Tudtam, hogy MÉG ITT VAN!

Magyarázat? Nincs hát!




.-.




Két napja történt Egy hosszabb autóútról tértem haza éppen. Az úton minden rendben volt. A kocsival sem volt semmi probléma. Élvezettel kanyarogtam az úton. (Imádok vezetni!) A rádióban éppen híreket mondtak. Igaz ezen a csatornán folyamatosan híreket mondanak. Szeretem hallgatni, mert kiváló nyelvgyakorlás üres perceimben.
Aztán a város közepére érve egy lámpás kereszteződésben éppen zöldet kaptam, sebességbe kapcsoltam, gázt adtam, amikor a feleségem hangját hallottam! Nem tévedés: hallottam. Azt mondta, mit mondta - kiáltotta - hogy:
- Vigyázz!
Régen sokszor kértem, hogy ha valamire fel akarj a hívni a figyelmemet, csak ezt az egy szót ne kiáltsa, mert ezzel csak összezavar. Többnyire olyan dologra hívja fel a figyelmemet amit én már régen láttam, s így összezavarodom míg azt keresem, hogy mi lehet még azon kívül ami így felzaklatta.
Szóval hallottam, hogy kiált, beleálltam a fékbe, és abban a pillanatban elcsúszott mellettem a hátam mögül valahonnan iszonyú csikorgással egy hatalmas kamion, egyenesen elém az én sávomba. Oda pontosan, ahol nekem kellene lennem éppen ha meg nem álltam volna. Hát bevallom, elég hashajtó hatása volt a dolognak. Még álltam ott egy picit mire annyira összeszedtem magam, hogy tovább tudjak menni.
Szinte éreztem ahogy a kezemet fogja. Tudom, ezt lehet az agy tudatalattijával is magyarázni, miszerint észleltem én a bajt, csak nem volt időm tudatosítani. Ok! De akkor is. Miért az Ő hangján kell engem figyelmeztetnie az én hülye agyamnak?

Magyarázat?
Nuku.

ÉS MOST VÁLTSUNK TÉMÁT!


2015. december 20., vasárnap

Nincs magyagyarázat 3

Amikor először találkoztam vele akkor még a nővérem évfolyamtársa volt az egyetemen. Mosolygónak hívták. Az én beteges névmemóriámmal csak azért tudtam megjegyezni, mert ha valakire a "nomen est omen" nem vonatkozik az ő.
Másodszor egy békéscsabai bulimeccsen futottunk össze ami a helyi Meteorológiai Obszervatórium, és a Földrajztudományi Kutatóintézet dolgozói között dúlt. Azt hiszem, a társaságban csak ő meg én nem tudtunk focizni. De azért nyomtuk neki rendesen. Még gólt is rúgtam! Nos ezen a meccsen nem is beszélgettem vele, csak konstatáltam, hogy őt ismerem régebbről.
A harmadik találkozásunk volt az amit soha nem felejtek el. Azaz nem is a találkozást, hanem ami utána történt. Egy évtized után Egerben futottam össze vele a főiskola lépcsőjén. (Akkor talán már Dr. Mosolygó volt a neve, de most nem ez a lényeg. Az idő múlik végülis...) Úgy botlottunk egymásba, mint ha tegnap találkoztunk volna. Beszélgettünk kicsit, megbeszéltük, hogy hogyan kerültünk már megint egymás közelébe. Aztán mentünk a dolgunkra.
Én akkoriban Terpesen éltem családommal. Erről az emberről a feleségem soha nem is hallott. Fogalma nem lehetett, hogy van egy ilyen nevű alig-alig ismerősöm. Szóval amikor a nap végén dolgom végeztével hazaértem az Úr háta mögé, Ő azzal a kérdéssel fogadott, hogy:
- Mit beszélgettél azzal a Mosolygóval vagy kivel? - És nagyon furcsa érdeklődő tekintettel várta a választ. Azt mesélte, hogy egész nap az járt a fejében miközben otthoni munkáját végezte, hogy mosolygó,... mosolygó s egyszer csak beugrott neki, hogy ez egy név. Mosolygó. Mivel ő ilyen nevűről még csak nem is hallott soha, egyből tudta (TUDTA) hogy én beszélgettem vele aznap.


Magyarázat?
Nincs.



.-.



Más:
Egy alkalommal a nagyobbik lányomat meglátogatta későbbi férje. Akkor járt nálunk tán harmadszor. Együtt karácsonyoztunk. Nagyon kellemes ember, szerettük (szeretem) is rendesen Igazi családcentrikus, intelligens és magasan művelt ember. Amikor éppen le tudta venni a szemét a lányomról, akkor rengeteget szórakoztunk, társasjátékoztunk együtt. Az egyik játékban három kockát kellett egyszerre dobni, s annak eredményeként mehetett tovább a játék. Amikor a vőjelöltem következett, és eldobta a kockákat, azok még gurultak amikor a kedvesem kimondta: 
- Kilenc.
Mindenki döbbenetére amikor megálltak a kockák az eredmény stimmelt. Nevettünk. A következő alkalommal amikor megint a vőm dobott, a dolog megismétlődött. És még néhányszor, mire a fiú nagyon bizonytalanul kijelentette, hogy kezd félni. Kérdezte, hogy mi ez, de csak annyi választ kapott, hogy:
- Én sem értem, de tudom amikor dobsz.
Aztán próbálgatták addig ezt a játékot míg egyszer-kétszer az eredmény nem stimmelt.
- Mi történt? - kérdezte a fiú.
- Fáradok. - mosolyogta kedvesem, és befejezte a játékot.
Mindenki megnyugodott, de nekem azóta is gyanús az a fáradtság...

Nincs magyarázat. 
Már csak azért sincs, mert a túlvilágról azóta is rengeteg üzenetet kapok Tőle, de nem nagyon merek kérdezni. 
Félek, válaszolna...



Nincs magyarázat 2

Mondják, hogy ha két ember harmonikus kapcsolatban él évtizedekig, akkor annyira összecsiszolódnak, hogy már szavak nélkül is megértik egymást. Ezt már biztosan éreztétek ti is. Sőt az ilyen kapcsolatok odáig mennek, hogy már akkor is szinte hallják a másik véleményét ha nincsenek fizikai közelségben egymással. Megszokás. - mondhatja bárki, és ki tudja, lehet. hogy így van. De mi a magyarázata a következő esetnek?
Barátommal a Dunántúlon jártunk. Tél volt, erősen havazott, és általában olyan idő volt amire azt szokták mondani jobbérzésű emberek, hogy a kutyájukat sem engednék ki a szabadba ilyenkor. Barátommal beszélgetve említettem, hogy a feleségemnek nem érdemes hazudni, mert akkor is tudja mi történik velem, ha nincs ott. Na ez kicsapta a biztosítékot tanult barátomnál, és azt mondta:
- Tegyük próbára!
- Rendben, de te találd ki hogyan, nehogy később azt hihesd, hogy megbeszéltük előre.
Ezután Budapesten hirtelen megálltunk egy virágüzlet előtt, és barátom a következő összetett feladattal állt elő:
- Amikor hazaérünk a Mátrába, a feleséged éppen a kapuban legyen! Most vegyél neki valamilyen virágot! Amikor kiszállunk, mielőtt meglátná azt a következőt mondja:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  Biztosan azért, mert a barátod is hoz a feleségének!
Beleegyeztem, de be kell vallanom, egyszerűbb dologra számítottam. Azt még el kell mondanom, hogy abban az időben semmiféle digitális, vagy analóg telefon nem volt azon a tájon.
Amikor a házunkhoz értünk, a feleségem a két lányunkkal éppen havat lapátolt. A kapu előtt állva fogadott minket. Amint kinyitottam a kocsi ajtaját megszólalt:
- Szia! Hoztál nekem virágot?  (Sajnálattal közlöm, hogy ez nem volt napi szokásom) Hát így könnyű! Biztosan a barátod is vett a feleségének!
Nos néhány döbbent másodperc után az én barátom driftelve fordult meg a falu elhagyatott főutcáján, és soha (SOHA) többé nem találkozott a feleségemmel.


-.-


Másik alkalommal éppen az egri kórházban feküdtem egy térdbaleset után. Kétágyas kórteremben volt nagyon úri elhelyezésem. Fiatal betegtársammal rengeteget beszélgettünk. Érdekesebbnél érdekesebb témákat tárgyaltunk ki, amikor szóba került az uruguayi rugbycsapat esete akik miután lezuhant velük a gép, és nem volt más lehetőségük, szépen megették elhalálozott társaik, rokonaik, barátaik földi maradványait, és így élték túl az esetet.
- Na ez érdekelne részletesebben is szólt a srác, mire én azt válaszoltam, hogy :
- Rendben. Van erről otthon egy könyvem. Holnap behozza neked a feleségem.
Tudni kell, hogy kb. 30 kilométerre laktunk a kórháztól, és aznap már autóbusz sem járt arra. Sem üzenni, sem telefonálni nem lehetett. A fiú nagyon hülyén nézett rám, és megkérdezte:
- És hogyan fogod erre megkérni?
- Már megkértem. - volt a válaszom. - Amikor megígértem neked, azt ő TUDTA
- Hogyan? Ti ezt előre megbeszéltétek?
 - Dehogy. Mindig tudja, hogy kivel mit beszélek.
Na aznap este elmaradt a szokásos dumaparti.
Másnap látogatási időben megérkezett Ő. Puszi - puszi ahogy ilyenkor (is) lenni szokott, majd elkezdte kipakolni a cuccokat amiket nekem hozott. Valami  rostos üdítő, meg finom házi kaja, gyümölcs, és végül öt könyv! 
- Gondoltam olvasgatnál. - mondta.
És mi volt a stóc tetején? Na mi?
Hát az "Életben maradtak" amit már évek óta nem vettem kezembe, nem is tudom honnan halászta ki.
Véletlen. - mondhatja most bárki. 
Ja. Mondom én...
Nincs magyarázat...


Nincs magyarázat

Amikor rosszul lett még kora délelőtt volt. Csak ők hárman voltak otthon. A két kislány, és Ő. Huszonnégy órás szolgálatból érkeztem haza éppen. Kulcs nem volt nálam, de ha lett volna is hiába, hiszen az övé belül volt a zárban. Csöngettem, semmi. Azaz valami furcsa zajt hallottam, mintha valaki odabent tompán püfölt volna valamit halk nyöszörgés kísértében. Aztán csend. Kopogtam, majd dörömböltem, mire a túloldalon négyéves kislányomat hallottam amint nagyon izgatottan azt mondja:
- Anya nem kel fel. Olyan furcsán alszik...
- Nyisd ki gyorsan az ajtót! - mondtam.
- De be van zárva!
Hosszú perceknek tűnt míg irányításommal végre ki tudta nyitni az ajtót. Rohanok be a szobába, és azt látom, hogy Ő az ágyról félig lecsúszva a hasán fekszik, és görcsösen rángatózik.
- Már kétszer visszatoltam - mondja a kislány - de mindig lecsúszik.
Ekkor abbamaradt a rángás. teste elernyedt, arca kissé megnyugodott, bár olyan furcsán bámult egy nemlétező pontra a mennyezeten túl.
Abban az időben még nem volt telefon sehol az egész lakótelepen. Egyetlen megoldáskén a kitárt ablakból kiabáltam a buszmegállóban várakozóknak, hogy küldjenek mentőt.
Leroskadtam az ágy szélére, kezemet a fejére tettem, és finoman simogattam mint egy alvó kisgyereket.  Mást nem tehettem. Teljesen tehetetlen voltam.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy nem lélegzik. Istenem csak... de ekkor megmozdult. Felsőtestén végigfutott egy hullám, majd hatalmas erővel felsóhajtott. Aztán mégegyszer, majd egyre ütemesebben, végül nyugodtan vette a levegőt. Nyár volt, fullasztó meleg volt a panellakásban, de Ő ennek ellenére elkezdett reszketni. Betakartam hát egy könnyű pléddel és vártam. Vártam a mentőket. Legalább negyven perc múlt mire megérkeztek. Valaki busszal bement a városba, és hívta őket... Megérkezésük után kifaggattak, hogy hogyan kezdődött, és mi történt azóta. Ezután egy vénás (nyugtató) injekciót adtak neki, majd hordágyra tették, és elindultak vele a kórházba. Fel sem fogtam csak később, hogy milyen sokan gyűltek össze a lépcsőházban. Bámészkodni. Jó szórakozás ez primitív embereknek, főleg, ha nem velük esett meg a baj. Hosszú kálvária vezetett a felépüléséhez. A szomszéd város kórházába vitték. Vele mentem. Azaz utána, mert a kicsi mentőautóba nem fértem be.
Az első kivizsgálásokat követte a második, majd a harmadik, de ott már több orvos volt jelen egyidejűleg. Végül kijött a főorvos, és egy nővérke. Belém toltak valami cuccot, s csak azután közölte velem az eredményt: Itt már csak Isten segíthet! Imádkozzon! - suttogta zavartan a doki, és finoman visszavonult.
Nem emlékszem semmire, hogy mikor, és hogyan kerültem haza, csak arra, hogy a lépcsőházban mellém állt egy feljebb lakó "hölgy" és a következőket mondta:
 - Na mi van? Veri az Isten mi? Végre nem csak engem. Hát csak szenvedjen maga is! - és olyan eszelősen nézett, hogy csak annyit tudtam hirtelen kinyögni, hogy: - Várj csak szemétláda! - majd egyenesen a konyhába mentem. Kinyitottam a mosogató alatti szemetes ajtaját ahol egy diszperzites vödörben gyűjtöttük a szemetet. Nyár lévén tele volt mindenféle dinnyehéj, és egyéb gyümölcshéj hulladékkal. Felkaptam, és kiléptem a lépcsőházba. Ez a nem normális liba szót fogadott és megvárt. Nos én egy határozott mozdulattal mellmagasságig a fejére húztam a vödröt. Elégedetten figyeltem ahogy körös-körül folyik a dinnyelé.
Ő csak napok múlva stabilizálódott. Lassan-lassan magához is tért, de még hosszú idő múlva is rövidtávú memóriaproblémákkal küzdött. Csak kb. egy hét elteltével tudtam vele először beszélgetni egy látogatás alkalmával. Első kérdése a lányokról szólt. Aztán a második is, mert a választ már nem is jegyezte meg. Kicsit később mesélni kezdett. Elmesélte a hosszú nehéz álmát, tulajdonképpen mindent ami önkívületi állapota alatt a HÁZBAN történt. Bezárt ajtók mögött látta "magasból", hogy mi történik vele. Szurkolt kicsi lányunknak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. Állította, hogy segített is neki ebben... Nincs magyarázat. Egyszerűen erre nincs magyarázat! Másnap megkérdezte, hogy ki takarította fel a dinnyemocskot az ajtó előtt...
- Ki volt bent nálad? Ki mesélte ezt el?
- Senki. Csak egyszerűen TUDOM mi történt. - mondta. s én kénytelen vagyok hinni neki, mert
azon ritka emberek közé tartozik akik kerülik a hamisságot.
Mindenre emlékezett. Pontosan leírta, hogy kik milyen sorrendben álltak a lépcsőn, ki hogyan támaszkodott a korlátra, és hogy "Fentike" aki mindig hallgatózott, most a szokásos otthonkáját ünnepire cserélte erre az alakalomra.
Olyan dolgokat is látott, amit fizikailag nem lehetett volna. Látta, hogy egy emelettel feljebb kik álldogáltak, mi volt a kezükben stb.

Akkor nehezen tettem túl magam mindezen. Nehéz volt felfognom, hogy mindez megtörténhet. Mindaddig volt is bennem egy kis kétség míg a dolog többször hasonlóan meg nem ismétlődött. És soha nem tévedett!

Nincs magyarázat arra sem, amikor egy barátom teljes gázzal nekimotorozott a lezárt siroki sorompónak, és elszállt mint a győzelmi lobogó. A motor messzire csúszott a betonon, ő pedig a túloldalon még pattant néhányat, majd kiterült mint egy béka ha átment rajta egy autó. Ezután kezdődött az amit sokáig nem mert többeknek elmesélni, mert félt, hogy hülyének nézik. Meséli, hogy valahogyan felszállt a magasba, a bakterháznál is magasabbra, és onnan figyelte, hogy mi történik odalent. Látta saját magát a hátán feküdni furcsa testtartásban, látta ahogy a sorompó két oldalán gyülekeznek lassan az autók. Először egy kék IFA, majd a Polski Fiat, stb. Még azt is látta, hogy az ötödik kocsiban barátai ülnek, zenét hallgatnak, és a zene ütemére verik a rozzant autó oldalát. Alóla a bakterházból kisétált (!) a bakter, aki ebben az esetben egy ötvenes kövér asszonyság volt. Odaballagott a földön fekvőhöz, és pofozgatni kezdte. Barátom ebben a pillanatban "zuhant vissza a testébe". Kinyitotta a szemét, és az első tiszteletlen gondolata az volt, hogy honnan van ennek a szörnyetegnek olyan huszáros bajusza?  Csak ezután tört rá a mérhetetlen fájdalom, majd elveszítette az eszméletét. Napok múlva ébredt a kórházban...
Később a szemtanúk elmesélték az IFA-t,  a Polskit, a haverok mesélték, hogy még morogtak is, hogy miért van dugó...

Nincs magyarázat. Vagy ami van az hihetetlen.

2015. december 17., csütörtök

Nem alszom

Nem alszom csak éppen Veled vagyok 
amikor nem vigyáznak rám eléggé az angyalok.
Csukott szemem mögött felrémlik a képed, 
amilyennek csak én ismerlek Téged.
Éber vagyok mint mindig ha Rád gondolok,
gyűrött takaróm alatt nagyon egyedül vagyok

Szunnyadó vágyaimat feltépni félek, 
összeszorított szemhéjamon keresztül nézlek
s ahogy az éjszaka fáradt hajnalba fordul
egy-egy emlékre a fogam csikordul:
látom ahogy megremeg a melled.
érzem hogy finoman rabul ejt lelked.

Utánad nyúlnék de útban van a párnám. 
és nem fekszik itt az kitől azt várnám
Nem alszom, csak Rád gondolok éppen
mint bármely pillanatban álmomban vagy ébren,
az égboltra gondolok, s a csillagrengetegre
Istenre, világra, felfoghatatlan végtelenre.

Talán mi is beleférünk abba egyszer újra
és megint együtt lépünk az elveszített útra!
Nem alszom, csak mindig Rád gondolok
amikor kimenősek éppen azok a fránya angyalok
nyitott szemem előtt halványul a képed
de ha csukva tartom látlak. Ugye érzed?







2015. december 15., kedd

Egy nehéz nap hajnala






Ma hajnali két órakor indulok itthonról. Aztán egy jó félóra múltán felveszem egy barátomat, és elviszem Dublinba. Repülni fog. Haza. Németországba. Eddig ebben semmi különös nincs. Ami nem a szokásos, hogy Pierre ma VÉGLEG utazik haza. Nyugodtan állíthatom, hogy "itthonról".
 Lakhelye, és munkahelye ugyanaz volt hosszú ideig. Nem is igazán nevezhető munkahelynek. Inkább hivatásnak, vagy méginkább életformának. Végtelen "megszállott" türelemmel élt együtt rászoruló emberekkel. Nappal famunkákat (művészi szinten) végeztek együtt, a nap további részeiben pedig mindenféle gondozói "családtagi" munkával segítette őket.
Nem nagyon látom előre, hogy ki, és hogyan tölti majd be a helyét. Valószínű, hogy ez nem csupán egy személy feladata lesz. De a hiányát megszüntetni talán csak az idő fogja.
Szóval ma utoljára beszélgetek majd vele (ha ugyan végig nem alussza az utat mellettem) egy jót, és csak remélhetem, hogy látom még valaha. Öt körül kipakolom a kocsiból, aztán hátra sem nézve visszaindulok.
Utálok búcsúzkodni...
9-40-re időpontom van a háziorvosomnál, majd délután még elugrok Londonderrybe , mert kórházba kell vinnem egy kisgyereket kivizsgálásra. Valamikor sötétedés után érek haza. Állatkáim várnak itthon. Négy nyuszkó, és egy tyúkocska. Miután összeszedem azt az egyszem tojást, és megetettem, megitattam az állatseregletet, bepunnyadok a laptop elé.
De ezután ha benézek egy bizonyos ajtón, ott már nem Pierre-t látom az "övéi" között ahol mindenki boldog, mindenki mosolyog, és ő saját munkája mellet mindenkivel képes egyidjűleg foglakozni.
Csak a keze nyoma marad utána. Átvitt, és mindenfajta értelemben.

Nagyon fog hiányozni.
Nagyon...


2015. december 11., péntek

Reklám

EZ egy reklám a facebook oldalamra földobott ölelgetéshez.
Kattints ide ha érdekel!
Köszi!

Na akkor áthozom:


Ölelés
Ölel. És? - gondolhatná bárki egy kis szójátékkal élve. Pedig az ölelés egy olyan létfontosságú dolog ami nélkül felbomlanának a kapcsolatok, közösségek, és végső soron a társadalom maga is. 
Ezt mindenki értse úgy ahogyan kedve lehetősége, akarata engedi! 
Az ölelés mozdulata már eleve ígéretet hordoz magában. Valami hamarosan bekövetkező jó ígéretét. Egy villanás, és a lelkünk várakozással, izgalommal vegyes ünnepbe öltözik, hiszen mindjárt jön a gyönyör!
Az érintés. Ez lehet ezerféle. Lehet erőteljes, óvatos, bizonytalan, ügyetlen, határozott, sokat sejtető, élvezkedő, feloldódó stb. stb. Nagyon fontos az ölelés időtartama, rendszeressége, hiánya, célja stb:
Sokan tagadják fontosságát, sokan nem elég bátrak hozzá, sokan nem is ismerik az ezzel járó érzést. Pedig egyszerű. Ölelés nélkül nincs boldogság.

Az ölelés lélektana ennyi: Kell!

Az ölelés biológiája szintén egyszerű: Egy oxitocin nevű hormon termelődik hatására. Ez a létfontosságú hormon a felelős születésünk pillanatától halálunkig szinte minden fontos dologért. Az anya-gyerek kapcsolatért, a szerelem vonzalmáért, a társas együttlét öröméért, és még rengeteg "apróságért".
Hamarosan nyakunkon a karácsony. A rengeteg "piszlicsáré" ajándék megvásárlása után ne felejtsetek el ÖLELNI is! Az ölelés felerősíti az ajándékozással együtt járó örömöket. 

Az ölelésnek van még egy fontos tulajdonsága. Mivel nehéz úgy ölelni, hogy közben mi is ne adnánk, hozzásegít az adakozás örömének megértéséhez. Csodálatos!
Pedig "ingyé van"!

2015. december 9., szerda

Fülcsengés

Egy ideje állandóan cseng a fülem. Hol jobban, hol kevésbé. Éjjel-nappal szól a muzsika.
Néha kifejezetten idegesít. Olyan ez az egész mint amikor ősszel a tücskök szaggatott ciripelése folyamatossá válik. Csak a fejemben. Mentem vele orvoshoz, de csak mosolyogva közölte, hogy ennek az okát senki nem tudja. Hatvan fölött bárkinél előfordulhat. Nyugi, majd hozzá fogok szokni, és akkor nem zavar.
Most úgy néz ki, megtaláltam a gyógyszert fülzúgás, ill. fülcsengés ellen.
A neve házipálinka. Amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy csend van, elgondolkoztam azon, hogy mitől van ez most hirtelen. Aztán reggel már megint csengett. Amikor legközelebb ismét leszűrtem a páleszt a szilvaágyról, és bekaptam egy-két szem kigömbölyödött finomságot, pár perc múlva ismét elmúlt a zaj a fejemben. Később próbáltam csak a pálesszel, majd csak a szilvával, de nem működött. Csak együtt! De úgy biztosan.
Namostakkor!
Az oké, hogy fülzúgás ellen jó ez a pálinkába áztatott szilva. De milyen egyéb hatása lehet még?
Lehet, hogy ez majd hamarosan válaszút elé fog állítani? Vagy csingilingi, vagy függőség?
Hiszen már most is függő vagyok!
Szénsavas víz, szeretet, és csendfüggő.


2015. december 2., szerda

Stat

Juditot olvasva eszembe jutott a statisztika. Már régen nem néztem bele. Nem volt fontos. Most sem az igazán, de kíváncsi lettem.
Mit mondhatnék? Nagyon érdekes, elgondolkodtató dolgokat tapasztaltam. Többek között, hogy a leggyakoribb olvasóm soha nem jelzi a látogatását. Csak olvas. És az is érdekes, hogy sok ilyen van még de őket nem ismerem, vagy legalábbis nem ismerem fel.
Meglepődtem továbbá azon, hogy sok olyan országból is érdeklődnek amikre nem számítottam. Ilyen például Oroszország, Portugália, Új-Zéland stb. Persze ezek az adatok nem biztosak, de mégis.
Mindenesetre a legelső gondolatom a tisztelet volt. Köszönöm minden olvasómnak az érdeklődést! Igazán jólesett, hogy sokan vagytok akiket érdekel, (valamiért) hogy miket írok itt össze! Az is meglepő,  hogy sok számomra ismeretlen van köztetek. Legalábbis nagyobbak a számadatok mint az ismerőseim száma. Nem bánnám, ha néha-néha pár szóval jeleznétek létezéseteket. Persze ez nem kötelező!  Én azért írok, mert ki kell mondanom a gondolataimat valamilyen formában. Eleinte úgy gondoltam, hogy itt minden következmény nélkül, a kötelező alakoskodás nélkül (ami beszövi világunkat) megtehetem ezt. Most azt érzem, hogy bizonyos felelősséggel tartozom. Felelősséggel azok iránt akik veszik a fáradságot, és érdeklődnek itt nálam. Nehéz a szívem, de ki kell jelentenem, hogy nem biztos, hogy mindig tetszeni fog amiket összehordok. Mert továbbra sem azért írok! Nekem nem az a célom, hogy híveket toborozzak. És nem akarok sem megtéríteni, sem megváltoztatni senkit. Egyszerűen ki kell magamból írnom az indulataimat. Akármilyenek is azok, és akár barátokat, akár ellenségeket szerzek azzal. Kell, hát írok.
De hálás vagyok (így utólag) hogy olvassátok!
Köszönöm Nektek!