Amikor a nap kibukkan a horizont fölött, gyengéden végigpásztázza a világot, lassan felszárítja a harmatot ami éppen lecseppenni készült egy gomba kalapjáról a fűszálra, és sejtelmes hosszú árnyékot vet a tisztás szélén álló gyertyán koronája.
A madarak már túl vannak hajnali torokköszörülésükön, az erdő éjszakai portyásai is hazafelé tartanak tele hassal, és izgalmas élményektől gazdagon. A magasban hollók kurjantanak, ezzel is jelezve, hogy minden a megszokott mederben zajlik. Szó szerint zajlik. Az erdő csendje lassan már elviselhetetlen hangzavarba csap. A levegő áll. Egyhelyben, rezzenéstelenül.
Az erdei ember bütykös ujjával följebb tolja sapkáját a homlokán. Felnéz a magasba, mintha megerősítést várna arra ami ezután következik. Majd tenyerébe köp, megmarkolja a láncfűrész fogantyúját, nagy levegőt vesz, és mintegy önmagát biztatva felsóhajt:
- No akkor!... - és felsír a fűrész.
Hol van már a hajnali ébredés! Hol van már a nyikorgó ízületek első nyilallása! Hol a vén UAZ köhögése, az álmos zötykölődés, a földút mindent ellepő sűrű pora! Most a frissen vágott fa fogácsillata uralkodik a tájon, és az erdei ember szívén egyaránt.
És mire az útszélén gondosan megrakott kis tűz parazsán pirosra sül a szalonna, előkerül a bicska, az újságpapírba csomagolt hatalmas szelet kenyér, és a hagyma is.
Dél felé már egész takaros rakás emelkedik a gyökerüket, és lombjukat vesztett fákból.
Az erdei ember számbaveszi a termelés eredményét. Lassan billeg végig a farakás mellett. Botjával időnként rácsap. Számol. És szemmel láthatóan elégedett.
- Na ez is megvolt! - sóhajt, és pakolni kezd.
Mire a púposan megrakott UAZ felér a tetőre, és egy éles kanyarral a kövesútra hajt, az erdő már régen visszazökkent megszokott csendes valójába. Már csak emlék a fűrész sivítása. Emlék a fák nyögése, reccsenése. Az UAZ mögött összezárnak a bokrok, visszaegyenesednek a fűszálak, s a fűrészporban egy fiatal róka turkál. Talán bogarakkal játszik éppen.
Az erdő felejteni igyekszik. Túlélésre játszik.
Ő is...
