2015. június 7., vasárnap

Reggel

Reggel fél hét. Csendes a város. Most értem haza éppen Belfastból, ahová barátaimat vittem a repülőtérre. Bezárom a kocsit, és fordulok hazafelé amikor egy autó fékez mellettem. Látom, rendőrautó. Nyílik az ajtó, és az első ülésből ki sem szállva rámmosolyog egy szimpatikus fiatalember. Nézem a helyi szokásoknak megfelelően állig becsatolt golyóálló öltözetét, a rengeteg mindenféle ráakasztott fegyvernek látszó tárgyat, és elcsodálkozom. Valahogy olyan mulatságos a helyzet. Sehogy nem illik ahhoz az öltözethez az a kedves mosoly.
- Mi a neved? - kérdezi tőlem, amint közelebb lépek a kocsihoz szolgálatkészen.
És akkor kibújt belőlem a kisördög:
- Gábor. És a tiéd? smile hangulatjel
Mosolya hirtelen még szélesebbre tárul.
- Én a Rendőr vagyok, és a munkámat végzem.
- Én meg egy magyar önkéntes vagyok, és éppen most fejeztem be a munkát. - mondom, és kitartóan nyújtom felé barátságos jobbomat. Ekkor kiszáll a kocsiból, és megrázza a kezem.
- John - mondja, és most már akkora a mosoly az arcán, hogy félek, rá sem fér mindjárt - Keresünk valakit. De az lengyel. - közli, majd hozzáteszi mintegy csak önmagának: - Te magyar vagy... Szeretem a magyarokat.
Ezzel mint aki jól végezte a dolgát (jól is) beszáll a kocsiba, és int a társának, hogy "mehetünk"
- Én meg szeretem az íreket. Ötven százalékuk nő...
Még sokáig hallom nevetésüket ahogy nagy ívben visszafordulnak az üres szombat reggeli utcán. Vidáman integetnek, majd elhajtanak. Keresni egy lengyelt valamiért.
Szegények! Pont engem találtak meg helyette...