(freeblog)
07-10-23 - írta Orbán Gábor
Egy életen át nevelték belém, hogy mit kell gondolnom róla. Az iskolában a hivatalos, otthon a valóságalapú történetekkel tömték tele a fejemet. Most azt látom, hogy 56-ot mindenki magáénak vallja. Nem tudom hol az igazság, de szerintem mindenkinek igaza van aki átélte. Mindenki ünnepeljen (ha akar) úgy, ahogyan jónak látja, csak mások érzéseit senki ne bántsa meg!
Én nem ünnepelek ma. Nekem mint kisfiúnak csak halvány emlékeim vannak 56-ról. A leszedett ablatáblák a fürdőkádba állítva, a szomszéd Füzesériék hatalmas pincéje, ahol több család meghúzódott, a nővérem magas láza miatti riadalom, s az ebből következő izgalmak (a szembeszomszéd Horvát bácsi lovaskocsival vitte őt a kórházba, saroglyában, széna alá bújtatva, s a tankoktól megvadultak a lovai...) egyedüli beteg volt a kiürített kórházban, s elsőként kapta meg az akkor frissen érkezett új csodagyógyszert a "pennnicillint" (mindenki három ennel mondta) minek következtében szerencsésen meggyógyult.
Nekem 56 egy jópofa felfordulás volt csak, de semmi esetre sem ünnepelni való.
Most csak kavarognak bennem a gondolatok. Miért kellene nekem ünnepelnem azt a világot, amelyiknek eredményeképpen családom nagy százaléka kényszerült idegenbe...? Miért kellene nekem ünnepelnem a sikertelenséget, a kiszabadult köztörvényesek rémtetteit, a megtorlás éveit stb.stb?!
Így az ünnep helyett én csak megemlékezem. Azokról a milliókról, akik nem voltak hősök, de csendesen, összeszorított fogakkal viselték még hosszú évtizedekig a múlt súlyát a jövő reményében...
Őket ünnepelem. A józan többséget, akiknek mindent köszönhetünk!
