Nem semmi dolog kétszeres nagyapának lenni!
Már az első unokám is maga a boldogság. Minden vonzatával együtt. A születése körüli bonyodalmaktól kezdve a közel tízéves nagylányságig eltelt idő minden történése megerősítette bennem az érzést: Boldog vagyok.
Boldoggá tesz a tudat, hogy részem lehetett benne. És itt nem csak a felmenőségem "jelentőségére" gondolok, hanem arra a rengeteg apró, vagy nagyobb élményre amik közelebb hoztak minket egymáshoz. Unokát a nagyapjához, apát a lányához-vejéhez, s annak családjához.
Legszebb pillanataim azok melyekben felidézem a kicsi karok ölelését amint a nyakamba csimpaszkodik, és fülembe súgja: "Papi!" Olyankor kap értelmet minden ami idáig vezetett. És alig várom hogy újra érinthessem, újra a közelemben érezhessem, és újra elhihessem, hogy ez örökké tart...
És most megérkezett a második. De csak sorban az. Mert bármilyen furcsa is, semmivel nem kisebb az öröm, a szeretet foka, csak egészen más. Más történet, más emberek, más érzés, de semmivel nem kisebb. Ez is úgy indult mint az első. Nem sima eset volt. Rengeteg fájdalom, szenvedés, szeretet, várakozás előzte meg. De végül mindent kárpótolt az érkezése. Könnyen született. Már ha lehet ilyen jelzőt használni egy születésre. Őt ugyan erről nem faggatta még senki, de elnézve gyönyörű vonásait, kisimult arcát, formás testét, olyan nagyon nem szenvedte meg azt az utat az anyaméhből a nagybetűsbe. És most itt van! Nyugodt baba. Eszik, alszik, néha kommunikál kicsit, mosolyt varázsol az arcokra, szóval teszi a dolgát ahogy illik. Van!
Szóval nem semmi dolog kétszeres nagyapának lenni, én mondom! Egészen más mint apának lenni volt amikor lányaim érkeztek. Egészen más. Másként szép, és másként nehéz. Olyan ez mint amikor valakit a magasban látok egy veszélyes ponton állni. Elfog a félelem, és szeretnék a helyében lenni, mert ha én állok ott, az nem félelmetes nekem. Amikor én voltam AZ APA, akkor enyém volt az öröm, és enyém a szülői felelősség is. Most "csak" az öröm az enyém. Minden felelősség nélkül. Pedig de szívesen venném le a majd ezután következő sok terhet, felelősséget a szülők válláról! Hiszen nekem már van ebben tapasztalatom. De azután azzal nyugtatom magam, hogy most ők következnek. Ezek a nehézségek majd nekik teszik széppé az életet. Még ha kemény is lesz olykor. Ez az élet rendje. Nekem, a "Papinak" pedig marad a kibic szerepe. És csak remélhetem, hogy hamarosan eljön az az idő is amikor majd a kisebbik is a fülembe súgja titkait. Lesz még olyan amikor csak ketten leszünk, és én megtaníthatom minden "csibészségre". Mert igazából ez a "Papik" sorsa, szerepe az unokák életében. Olyan ismereteket, olyan szeretetet adni az unokáknak, amiket csak tőlük kaphat meg "az a gyerek"
Nos ezért mondom: Nem semmi dolog kétszeres nagyapának lenni!
