Van az úgy, hogy az ember elvan a saját világában. Ebbe a világba beletartozik sok ember, és sok dolog amik a hétköznapjait, és ünnepeit kitöltik. Boldog. Teszi a dolgát nap-mint nap, járja bejáratott útjait, és igyekszik megfelelni minden követelménynek. Még ha nehéz is.
Aztán egyszer amint befordulna egy olyan sarkon ahol mindeddig járni szokott, hirtelen egy falba ütközik. Puff! Ez fájt. Fájt, mert váratlan volt. Fájt, mert nem számított rá. Sőt! Kis idő múltán úgy érezte, hogy direkt neki építették oda. Emberünk eleinte csak a nyakát nyújtogatja, és megpróbál a fal mögé kukucskálni, de nem látja, hogy mi történt-történik odaát amiért ez a fal kinőtt a földből.
Ismeri a helyzetet. Valamikor ő is növesztett falakat. De mára már tisztán látja, hogy felesleges volt. Eredményesebb lehetett volna egyszerűen csak megbeszélni az okokat. Tisztább, becsületesebb. És célravezetőbb. De most értetlenül áll a fal előtt. Kérdései süket fülekre találnak. Tehát lassan megfordul, és elballag. Na nem messzire, de ezen a sarkon többé nem akar befordulni. Nincs miért.
Van az úgy, hogy az ember elvan a saját világában, aztán ez a világ változik hirtelen, és rádöbben, hogy eddig sem csak az övé volt. Mert világ csak egy van. Abban van el mindenki. Ugyanabból a világból hasít egy szeletet magának. Csak akkor találkozik másokkal, ha ugyanarra a szeletre kerülnek véletlenül. És ma már tudja, hogy labilis a világ. Nagyon kell vigyázni az egyensúlyokra, ha boldogan, nyugodtan szeretne élni.
Van az úgy, hogy az ember egyszer csak rájön, hogy nem is a világ változott meg. Csak ő látta, akarta látni másként a világot. És tudjuk, hogy amit keresünk, azt előbb-utóbb megtalálja a szemünk.
Óvatosabban kellene keresgélnünk a világban!
