Az én drága Sárikám tegnap óta belépett a szülők (ellők) táborába. Nem vettem észre... Jellemző. Csak ma csodálkoztam, hogy mit keres itthon, és miért csavarog az udvaron "munkaidőben", mert rendesen ilyenkor ő egy igazi terelőkutya, és nappal a házigazdám marháit, és egyéb állatait egrecíroztatja szükség, és kedve szerint. (Na ezt az" egrecírt" sem igazán tudom hová tenni)
Nos ma sokkal előbb volt itthon mint szokott, ezért én sokkal előbb adtam neki finom falatokat, és bezártam mint rendesen...
És ő ezt zokon vette. (Bár azt nem tudom, hogy mi az a zok, és hogyan kell azon bármit is venni, de valahogy mégis...)
Nyüszíteni kezdett, mire én kimentem hozzá, és még adtam neki finomságokat, majd mélyreható magyarázatokba bocsátkoztam, miszerint mennyire nem szép, hogy négyévesen kezd hisztizni olyasmin amit eddig szeretett.
Azután belefeledkeztem a snooker bámulásába (mint rendesen)
Akkor kopogtatott be házigazdám, és szólt, hogy mostanában nem kellene bezárni Sárit a helyére amíg kölkei vannak.
Miii? Mijei vannak?
Na erre mutatta, mondta, magyarázta, és nem vette észre, hogy most nem a nyelvtudásom hiányosságai miatt nem fogom fel amit mond, hanem mert nem számítottam ilyen fejleményekre Sáriilag mostanában.
Miután megleltem a szülőszobában (régi istálló tele szalmabálákkal) egy szalmaudú mélyén a halomnyi kölköt, hasravetettem magam, és izgatottan adtam át magamat a pups mining örömeinek, akkor döbbentem rá, hogy a mennyi az annyi kérdés sokkal nehezebb feladat ha sötétben, szalmában, egy kíváncsi anya hóna alatt kell kipakolnom, és megszámlálnom a pöttömöket. Azt hiszem, nyolcig jutottam a számolásban, amikor házigazdám a feje búbját vakarva, nagyon halkan, és nagyon bizonytalanul megjegyezte, hogy itt a gazda ilyenkor a "fölösleget" vízbe szokta fojtani...
- Na én NEM! - mondtam, erre ő is nagyon határozottan rákontrázott a jóérzésű emberek azon magabiztosságával aminek az a látszata, hogy a gondolat is idegen neki, hogy:
- Akkor jó! Mert én sem!
Miután megnyugodtunk, emberi jóságunktól magasztos hangulatban megállapítottuk, hogy NYOLC (legalább) kiskutyával gazdagodott a farm. És mi is persze, mert Sári már eddig is "közhajadonként" vezetett mindkettőnket orrainknál fogva, és mi mindketten hittük is, sőt TUDTUK is, hogy "Ennek a szép tarka lánynak, "ÉN" vagyok a gazdija!" Ahogy a nóta majdnem mondja is.
Később, immár egyedüli tulajdonosként visszamentem a delivery room-ba, és lámpafény mellett megvizsgáltam azt az éppen táplálkozó (szopó) hat kölköt akik még kilátszottak anyjuk hasa alól, és arra a következtetésre jutottam, hogy pillanatnyilag a világ leggyönyörűbb kiskutyáit bámulom szent áhítattal, miközben anyjuk fejét cirógatom, és ontom rá dícsérő szavaimat, hogyaszongya:
- Ügyes vagy Sárika! Gyönyörűek a gyerekeid! Köszönöm Sárika! Te vagy a legjobb anya a világon. Na itt egy kicsit elgondolkoztam, de végülis igaznak találtam, tehát nem módosítottam véleményemen. Jottányit sem. (Az a jotta is meg mi a franckarika?)
Nyolc csillogó szőrű, fekete fehér szinte egyforma mintájú, majdnem border collie típusú kutyagyerek.
Fantasztikus. Boldog vagyok!
Mint rendesen ugyebár...
