Csak mert emberek vagyunk mind

Amióta bárki írhat blogot, amióta azt közzé is teheti egyszerűen, azóta sok érdekes írást olvastam. Talán többet mint előtte összesen, pedig hát... És ebben az olvasásban az a jó, hogy nem "írók" műveit olvasom, hanem "egyszerű emberek" írásait. Bepillantást engednek hétköznapjaikba, ünnepeikbe, múltjukba, terveikbe, gondolataikba, érzelmeikbe. Persze mindet másképp kell olvasni! Nem szabad abba a hibába esni, hogy néhány sor után eldöntsem: Ezt szeretem, ezt meg nem. 

Mert mindenkinek vannak szép, és vannak zavaró dolgai. Csupán az a kérdés, hogy ki mennyire akarja, vagy tudja ezeket megosztani másokkal. A legtöbben igyekeznek magukról valamilyen képet festeni a blogjukon. Ki csúnyát, (örökös káromkodás, közönségesség, kötekedés, modortalanság, hihetetlen igénytelenség, helyesírás, morgás, állandó kritizálás stb.) ki pedig szépet. Mert sok olyan blog van amiben csak az élet szépsége, gyönyörű képek, válogatottan szép versek, rengeteg önigazolás, szóval csupa-csupa mézesmáz van. És nem biztos, hogy azért, mert az illető ilyennek akarja láttatni magát. Lehet, hogy csupán annyi rossz van az életében, hogy kreált magának egy kis szigetet, egy ideális kis saját világot, ahová megnyugodni, feltöltődni jár. Aztán jobban bírja a gyűrődést. Nekem mindkét típus "bejön". Szeretek a sorok között is olvasni. Szeretek a leírt, lefestett gondolatok, érzelmek mögé is bekukkantani. Engem az is felvidít amikor annak a morgósbloggernek egy-egy villanása elárulja, hogy valójában egy nagyon is érzékeny, széplelkű ember. Mert hiába alakoskodunk mi itt, írásainkból "átmegy" a valóság! Ugyanúgy mint egy-egy telefonbeszélgetés közben "látjuk" a másik felet, hogy most éppen hátradől, az orrát piszkálja, vagy mosolyog éppen. Meg kell tanulnunk egymást megbecsülni! Mert lehet éppen olyan értékes egy "névtelen" hozzászóló véleménye mint egy baráté. Sőt! Lehet, hogy az a névtelen éppen egy barátunk, csak nem akarta magát megnevezni valamiért. 

És vannak esetek amikor az általában megszokottól eltérően írnak a blogírók. Csak mert éppen most olyan kedvük van. Vagy csak mert valami kifordította őket a "rendes" napi ütemből, és még nem tértek oda vissza. Egy biztos: Semmi sem biztos. (de akkor ez sem az?) És főként igaz ez a blogvilágra. Mert mindenki változik. Hol jobbak, hol rosszabbak vagyunk környezetünk, vagy akár csak egészségi állapotunk hatására. Mert a morgós is feltehet néha valami szépet. Mert a zsenik is írhatnak selejtet, vagy ha nem, hát sokan annak nézhetik amit írtak. Csak mert éppen nem tudják, nem akarják megérteni. Csak mert ilyen a világ amelyben élünk. 

Csak mert emberek vagyunk mind...

Meteor 2.1 (Válogatósból)

Sun, 06 Jun 2010 07:13:29 +0100



Valamikor régen, amikor a fehér fehér volt, a fekete meg jó sötét, a barátság tűzön vízen át is barátság volt, pedig mennyi buktatója volt már akkor is!
Valamikor abban a régi időben történt, életem legjobb munkahelyén, hogy egyszercsak eljött a jutalmazás ideje. Mert akkor még volt olyan, hogy jutalom. Igazából mi azt akkor nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy a rendes fizetésünkből tartottak vissza erre egy alapot, amit aztán sajátos módokon osztottak szét közöttünk, (is) de nagy esemény volt az minden évben! Volt aki egy összegben kapott EZER Ft.-ot! Volt aki meg kapott mondjuk 20 Ft fizetésemelést... Mondom: Nem mai a történet. Nagy idők nagy pénzei voltak ezek!
Egy alkalommal a főnök azt találta ki, hogy demokratikusan osztja szét a jutalmat. Neki a demokrácia abból állt, hogy mindenkinek kikérte a véleményét nyilvánosan, aztán elvonult, aludt egyet a sok izgalomra, és döntött, hogy ki mennyit kap. Mert mindenki kapott!
Akkoriban ért Lajos barátom házassága abba a korszakba, amikor sűrűsödnek a tányérdobálások, majd édes a kibékülés. Egy ilyen eset után, este tíz körül beállított hozzánk Lajos, hogy válik, és átmenetileg lakhatna-e nálunk egy picit, míg valami megoldást nem talál.
Egy szónak is száz a vége, Lajos már hetek óta a gyerekszobánkban lakott amikor a munkahelyünkön eljött a NAGY DEMOKRATIKUS JUTALOMSZAVAZÁS!
És akkor ott, mindenki elmondta, hogy a feldobott keretet ő személyekre bontva hogyan osztaná el, kinek mennyit adna belőle, és miért. Mert az indoklás fontos dolog ám a demokráciában!
Általában mindenki igyekezett úgy osztozni, hogy mindenki kapjon valamicskét. De amikor Lajosra került a sor, ő kereken kijelentette, hogy nekem bizony egy megveszekedett petákot sem javasol, mert a múlt hónapban, amikor a mediánolásnál sehogy sem jött ki az eredmény helyesen, akkor biz én csaltam egy kegyeset, és meghamisítottam az adatokat, ami az ő szemében szentségtörésnek számított!
Döbbent csend fogadta bejelentését, mert :
1.- Köztudomású volt, hogy Lajos a barátom, és éppen nálunk dekkol.
2.- Minden normális ember csal a mediánolásnál, ha az elsőre nem jön ki nullára!
Kollégáink zavarodottan nézegettek hol rá, hol pedig rám, arcunkon az indulatok jeleit keresve. Egy darabig csak ültünk a néma csendben, majd Lajos felállt, megkérdezte, hogy vége van-e az őszinteség napjának, fennhangon kijelentette, hogy :
- "Ja kérem! A barátság az egy nagy szuterén!" - s hozzám fordult:
-Jössz tollasozni?
És én mentem. Kollégáink talán még ma sem értik, hogy mi akkor ott ezen miért nem ugrottunk egymás torkának. Az igazat megvallva, ez a lehetőség nekem eszembe sem jutott. Hiszen Lajos a BARÁTOM!
Még nagyon sokáig dolgoztunk együtt. Közben Lajosék több alkalommal kibékültek "édesen", volt még több jutalomosztás is, de ez az eset közöttünk soha nem volt téma...
Lajos azóta az angyalok kedélyeit borzolja igazságérzetével, és talán készül rá, hogy ismét engem tegyen ki barátságának ha én is odakerülök. De ígérem, erre még jócskán várnia kell!
Pedig nagyon hiányzik már!