Valamikor abban a régi időben történt, életem legjobb munkahelyén, hogy egyszercsak eljött a jutalmazás ideje. Mert akkor még volt olyan, hogy jutalom. Igazából mi azt akkor nem tudtuk, nem is tudhattuk, hogy a rendes fizetésünkből tartottak vissza erre egy alapot, amit aztán sajátos módokon osztottak szét közöttünk, (is) de nagy esemény volt az minden évben! Volt aki egy összegben kapott EZER Ft.-ot! Volt aki meg kapott mondjuk 20 Ft fizetésemelést... Mondom: Nem mai a történet. Nagy idők nagy pénzei voltak ezek!
Egy alkalommal a főnök azt találta ki, hogy demokratikusan osztja szét a jutalmat. Neki a demokrácia abból állt, hogy mindenkinek kikérte a véleményét nyilvánosan, aztán elvonult, aludt egyet a sok izgalomra, és döntött, hogy ki mennyit kap. Mert mindenki kapott!
Akkoriban ért Lajos barátom házassága abba a korszakba, amikor sűrűsödnek a tányérdobálások, majd édes a kibékülés. Egy ilyen eset után, este tíz körül beállított hozzánk Lajos, hogy válik, és átmenetileg lakhatna-e nálunk egy picit, míg valami megoldást nem talál.
Egy szónak is száz a vége, Lajos már hetek óta a gyerekszobánkban lakott amikor a munkahelyünkön eljött a NAGY DEMOKRATIKUS JUTALOMSZAVAZÁS!
És akkor ott, mindenki elmondta, hogy a feldobott keretet ő személyekre bontva hogyan osztaná el, kinek mennyit adna belőle, és miért. Mert az indoklás fontos dolog ám a demokráciában!
Általában mindenki igyekezett úgy osztozni, hogy mindenki kapjon valamicskét. De amikor Lajosra került a sor, ő kereken kijelentette, hogy nekem bizony egy megveszekedett petákot sem javasol, mert a múlt hónapban, amikor a mediánolásnál sehogy sem jött ki az eredmény helyesen, akkor biz én csaltam egy kegyeset, és meghamisítottam az adatokat, ami az ő szemében szentségtörésnek számított!
Döbbent csend fogadta bejelentését, mert :
1.- Köztudomású volt, hogy Lajos a barátom, és éppen nálunk dekkol.
2.- Minden normális ember csal a mediánolásnál, ha az elsőre nem jön ki nullára!
Kollégáink zavarodottan nézegettek hol rá, hol pedig rám, arcunkon az indulatok jeleit keresve. Egy darabig csak ültünk a néma csendben, majd Lajos felállt, megkérdezte, hogy vége van-e az őszinteség napjának, fennhangon kijelentette, hogy :
- "Ja kérem! A barátság az egy nagy szuterén!" - s hozzám fordult:
-Jössz tollasozni?
És én mentem. Kollégáink talán még ma sem értik, hogy mi akkor ott ezen miért nem ugrottunk egymás torkának. Az igazat megvallva, ez a lehetőség nekem eszembe sem jutott. Hiszen Lajos a BARÁTOM!
Még nagyon sokáig dolgoztunk együtt. Közben Lajosék több alkalommal kibékültek "édesen", volt még több jutalomosztás is, de ez az eset közöttünk soha nem volt téma...
Lajos azóta az angyalok kedélyeit borzolja igazságérzetével, és talán készül rá, hogy ismét engem tegyen ki barátságának ha én is odakerülök. De ígérem, erre még jócskán várnia kell!
Pedig nagyon hiányzik már!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése