2014. március 6., csütörtök

Nénike


A ház előtt ül. A kispadon. Kilencvennél is több évének minden bölcsességével a világot szemléli. A világ egy cica képében tündököl előtte. Odabújik a lábához, hátát felgörbíti, és hosszan dörgölődzik.
A nénike megigazítja orrán az okulárét, majd bütykös, aszott kezébe fogja a kiscica pofiját. Másik kezével végigcirógatja a hátát.
- Te meg ki vagy? - kérdi. De tekintete nem a cicát pásztázza. Valahol nagy messzeségben a tájat kutatja.
- Hogy kerülsz ide? - faggatja kedvesen.
- Menj szépen tovább! Itt nem sok mulatság várna rád. - motyogja alig hallhatóan.
De a kiscica mit sem törődve az intelmekkel egy hirtelen elhatározástól vezérelve a nénike ölébe szökken. Meggyúrja a kopott kötőt, megfordul néhányszor, majd kényelmesen elhelyezkedik. Egy pillanat múlva már édesen alszik.
Nénike egy darabig még simogatja, majd egyik kezével puhán betakarja a kis jószágot, mintha csak a hideg fuvallattól védené.
De továbbra is a messzeséget fürkészi. Csak már nincs egyedül.
És ettől valami kis mosolyféle jelenik meg a szeme sarkában.
 


1 megjegyzés:

  1. Az állatkák márcsak ilyenek. Szerencsére! Az emberkék nem mindig ilyenek.
    Nagyon szép kis történet! Szeretem. :-)

    VálaszTörlés